Evolúciós okai vannak mindennek, azt mondják: a férfiaknak távolra kellett merészkedni a barlangtól, meg kellett jegyezni a hazafelé vezető utat, míg a nők a bogyógyűjtést viszonylag kis területen megoldották. Nem kellett a földrajz, se a bonyolult jelek felismerése. A nőknek nem volt szükség nyomolvasásra, így ezen a területen viszonylag csekély fejlődés tapasztalható. Bocsánatot kérek persze mindenkitől, aki rácáfol erre a kijelentésre.

Én azonban csak magamból, az összes barátnőmből, kolléganőimből és nő ismerősből indulhatok ki, akik között egy se akad, aki jelentős mértékben túlszárnyalná az én tájékozódási képességeimet. Azt is írhatnám, egyetlen tájfutó se akad közöttünk, és ez meg is világítja a képet.

Oké, én azért a leggyengébbek közé tartozom. Még az El Caminon is képes voltam eltévedni, nem is egyszer. Rögtön a madridi landolás után például rossz színű metróra szálltam, majd ezt korrigálva olyan vonatot választottam, amely azonnal a célba vitt. Oda, ahova többnapi gyaloglás után kellett volna megérkezzem. Verítékesen, vízhólyagokkal a lábamon, diadalittasan. Ezzel szemben én (és a barátnőm) egy napig osontunk visszafelé taxival, busszal, gyalog, hogy újra nekifussunk a penzumnak. Vesszőfutás volt a javából, kóbor kutyákkal űzötten, szakadó esőben szembekullogni a térképolvasásban jártas zarándoktársakkal.

Életem legjelentősebb randijáról is éppígy késtem le, eltévedés okán. Szinte elhervadt a rám váró rózsacsokor, mire célba értem. Párom azóta is aggódik, ha útnak indulok, sose lehet biztos, ott kötök e ki, ahova  érkezésem terveztem. Gyakran mondja, velem nem indítana közös csatát – mert más területet rohannék le vadul, nem a kiszemeltet.

Szót fogadok, mit tehetnék, hiszen két kanyar után elveszítem a fonalat, és nem segít az sem, ha kenyérmorzsát szórnak elém. Tájékozódásban végleg eltévedtem.