Vendégszerzőnk, pár héttel ezelőtti cikkében osztotta meg velünk párkapcsolati veszteségét. Most folyatódik a történet, amely ott ért véget, hogy szerzőnk szerelme megbocsátására vár….. Talán sokan magatokra ismertek.
A kezdeti rózsaszín köd után elkezdődtek a felhősebb napok, hetek. A „nem bírom nélküled egy órát sem” állapotát átvette a nem is akarlak látni helyzet. Veszekedések,viták, elhidegülés, sírás ezek jellemezték a mindennapokat. Az ok, hogy min alakult ki az egész, már rég nem is tudtuk.
Nem tudom, hol rontottuk el
Elhidegültünk egymástól. Féltékeny voltam mindenkire, akivel kedvesebben beszélt vagy egyáltalán beszélt. Magányosnak, szerencsétlennek éreztem magamat.
Nem tudom, hogy a depressziónak milyen fázisai vannak, és nem vagyok orvos, hogy megállapítsam, de azt hiszem elkelt volna a segítség.
Szenvedtem, hogy együtt élek életem szerelmével egy lakásban és boldogtalanok vagyunk mind a ketten. Nem arról volt szó, hogy a helyzetet ne próbáltuk volna helyrehozni, de valahogy egyikőnk sem tett érte annyit, amennyit ténylegesen kellet volna. Az én mindennapjaimat a dilemma utálatos érzése kerítette hatalmába. Maradjak vagy menjek? Ha elmegyek, akkor mindennek vége, mert akkor várost kell váltanom, újra kell kezdenem mindent, vagy maradok, és mindketten változtatunk valamit. Az ő napjait pedig az őrlődés töltötte be. Szenvedtünk a társas magányban.
Majd egy csütörtök estén a százkettedik beszéljük, meg hogyan legyen tovább estén, kimondta az ítéletet, hogy ezt már nem bírja és zárjuk le. Éreztem, hogy most van az a pillanat, amikor elvesztettem.
Hazamenekültem Anyához. A szomorúság, a kétségbeesés a kilátástalanság gödrében gyötrődtem. Egyszer utálni akartam, a másik pillanatban pedig hiányzott a szerelmem.
Írt, hívott, de nem válaszoltam
Féltem a közönytől az újabb bántástól. Nem tudtam mi legyen, hogyan kellene cselekednem. Majd kaptam tőle egy idézetet, aminek az volt a lényege, hogy szeret, üres most belül és nem maradt más neki, csak az, hogy elengedett. Dühömben földhöz vágtam volna a telefonomat, mert azt gondoltam, hogy bántani akar.
Körülbelül öt óra múlva tudtam tőle megkérdezni, hogy akkor ennek most mi is az üzenete?
És pontosan azt jelentette, amit szerettem volna, hogy jelentsen. Hiányoztam neki, minden, ami körülveszi, rám emlékezteti, majd eljött a mágikus mondat is, amin újra elbőgtem magam, hogy ha akarjuk mindketten, akkor kezdjük újra. Másnap haza mentem.
Azóta megváltozott minden. Nem tudom mi történt vele, mi zajlódott le benne, de már úgy gondolom, hogy ez történelem. Újra érzem a szerelmet, a törődést, a harmóniát, ami körülvesz minket. Újra alkotjuk a céljainkat, tervezzük a közös életünket.
Boldog vagyok mellette, nagyon szeretem
Hogy mit tanultam ebből a helyzetből? Azt, hogyha érdemes valakiért küzdeni, akkor nem szabad feladni akkor sem, ha gyengék vagyunk. Biztosítani kell a párunkat a szeretetünkről és arról, hogy mindig ott állunk mellette. Ha vitázunk, ne vigyük át a másnapra a haragot, tudjunk megbocsájtani neki is és önmagunknak is. A türelem és kiegyensúlyozottság csak akkor érhető el, ha nem a négy fal között őrlődünk. Kommunikálni kell akkor is, ha ez csak az egyikőnk erőssége is.
Az önsajnálatból sosem szültetett még egészséges párkapcsolat. És nőként igenis érzem, hogy az otthon melegét legfőképpen nekem kell megteremtenem a magunk a meglévő és közös gyermekünk számára.
Hogy mennyire nagy kihívás a minőségi párkapcsolat? Ezt mindenki maga döntse el. Azt tudom, hogy el kellett jutnunk mindkettőknek a mélypontra, hogy értékeljük, amink van. Dolgoznunk kell a kapcsolatunkon úgy, mint bármi máson az életben. Társas lények vagyunk, és a boldogságra törekszünk. Hálát adok érte, hogy Ő van mellettem. Kell ennél több?
