Ott a pasi, aki kedves, okos, vicces, és szingli. Pont olyan, akiért elvileg odáig kéne lennetek. És a legjobb az egészben, hogy még érdeklődik is irántatok. Eközben a ti fejetekben viszont folyamatosan az a srác jár, aki már hónapok óta húzza az agyatokat. Ismerős a helyzet?
A két pasi között számotokra egyetlen óriási különbség van: a vonzalom. Az egyik elvileg „tökéletes”, titeket mégis teljesen hidegen hagy, a másikat viszont anál jobban akarjátok, minél többször utasít titeket vissza. Tudjátok, hogy ez abszurd, mégis így van. De mégis mi ennek az oka? Miért mindig az kell, aki elérhetetlen? Miért nem tudjuk elengedni azt, aki folyamatosan elutasít minket? Egy új tudományos kutatás szerint ennek az oka az, hogy ha valaki elutasít minket, akkor az az agyunkban beindítja a sóvárgás és a függőség érzetét – írja a Your Tango.
A kutatócsoport Helen Fisher antropológus vezetésével olyan 15 főiskoláskorú nő és férfi agyát vizsgálta, akiket a közelmúltban elutasított a kiszemeltjük, ők mégis azt állították, hogy szerelmesek az illetőbe. A kutatás során az alanyoknak egy fotót kellett nézniük, amin az az illető szerepel, aki visszautasította őket, eközben pedig egy matekpéldát kellett megoldaniuk. A gyakorlat célja az volt, hogy a számolás elterelje a gondolataikat az adott személyről. Ezt követően pedig egy olyan illető fényképét mutatták nekik, akikhez nem fűzte őket érzelem, majd így is el kellett végezniük ugyanazt a matekpéldát.
A kutatók arra jöttek rá, hogy a résztvevők agya nagyobb aktivitást mutatott a következő területeken, mikor kiszemeltjük fotóját nézték: motiváció, sóvárgás, függőség, fizikai fájdalom és szorongás.
Egy 2010-es tanulmány szerint ezek az emberek pont úgy szenvednek, mint például a drogfüggők. A különbség csak annyi, hogy az ő droguk az a személy, aki folyton elutasítja őket. Arra viszont nem kaptunk választ, hogy miért okozza ezt az agyunkban az, ha elutasít minket valaki, aki tetszik nekünk. Miért élünk át olyan fájdalmat, mintha szakítanának velünk, mikor valaki visszautasít minket? Elvégre az illetővel nem vagyunk/voltunk együtt.
Ennek egyik oka lehet az is, hogy azért érzünk olyan nagy fájdalmat, mert a viszonzatlan szerelem társadalmi megbélyegzéssel járthat, pont, mint egy szakítás vagy egy válás. De ez még mindig nem magyarázza azt, miért akarjuk azt, amit nem kaphatunk meg.
Egy másik teória szerint ahhoz van köze, hogy milyen értékesnek ítéljük meg a másik embert. Ha pedig ez a személy nem elérhető (tehát van barátnője), vagy elutasít minket, akkor az értéke felmegy. Olyan „drága” lesz számunkra, amit „nem engedhetünk meg magunknak”.
Lesarkított példa, de olyan, mintha egy bizsu hirtelen igazgyöngyé változna. Egy igazgyöngyöt pedig nyilván nehezebben engedünk el, mint egy bizsut.
Helen Fisher elképzelése viszont a függőségen alapszik. De itt megint vissza kell ugranunk ahhoz a kérdéshez, hogy miért éljük meg ugyanúgy a visszautasítást, mint a szakítást. Hát azért, mert már számtalanszor elképzeltük, mi lenne, ha. Elképzeltük, hogy boldogok vagyunk az illetővel, hogy kézen fogva járkálunk, és hogy minden szép és jó. Az agyunk pedig egyszerűen nem tud megszabadulni ezektől a gondolatoktól.
Ezt pedig állítólag az is befolyásolja, milyen volt a viszonyotok a szüleitekkel, a családotokkal. Ha például az anyukátok vagy az apukátok elutasított titeket érzelmileg, akkor ez nektek már viszonylag ismerős érzés. Bár tudjátok, hogy ez nem normális, úgy érzitek, nektek valahogy mégis az, ezért az agyatoknak még több elutasításra van szüksége, hogy felfogjátok, tényleg nem történhet meg az elképzelt idill. Ezért teszitek ki magatokat a fájdalomnak újra, újra és újra…
IDE kattintva pedig elolvashatjátok, miért vonzanak minket a bunkó pasik!