Elmentem – szólt vissza a háta mögött a lány és kilépett az ajtón. Pont úgy, ahogy máskor is. Százszor is.
Megbántva és fájdalmas dühvel a lelkében, a szégyen, a megalázottság könnyeivel az arcán. Aznap azonban a fiú hiába várta haza, a párja nem érkezett a szokott időben. Nem bukkant fel sértett arca az ajtóban se este, se éjjel, de másnap reggel se.
Próbálta elérni telefonon, írt emailt, a munkahelye előtt is várt rá, de kérdésére elmondták, hogy fizetés nélküli szabadságot vett ki, senki se tudja hova ment.
Mindenesetre már az megnyugvást hozott, hogy nem érte baleset, (talán) nem történt vele baj…. csak éppen elment.
Elköszönt, ahogy máskor is elköszönt már, amikor kiderült valami újabb titok, egy újabb nő, egy röpke, súlytalan kaland valaki mással.
A fiú nem értette a dolgot, máskor visszajött, sírt, szenvedett aztán megbocsátott és haladt minden tovább. Kávé a termoszba, szendvics a táskába, frissen vasalt ing a vállára…csók. Este találkozunk…. Miért NEM szólt? Miért nem mondta el, hogy ENNYIRE elege van…. nem kellett volna így elmenekülni, vissza se nézni.
Ezt meg kellett volna beszélni – gondolta és sértetten kinyitott egy üveg bort. Hallgatta a csendet, fülelt. Hátha megzörren a zár. De nem zörrent. Soha többé. Minden hang elfogyott.
