Aztán mégis odafordulok. Látni akarom az arcod, azt az arcot, amiről azt hittem, jól ismerem. Ki az a Dia, kérdeztem, és akkor megláttam a szemedben azt a villanást. Olyan volt, mintha egy árnyék suhant volna át a szemed felszínén, és azt mondtad, nem tudod.
De én pontosan tudtam, ki ő, és azt is, milyen szerepe van az életedben. Akkor jöttem rá, hogy milyen sokszor láttam már ezt a villanást a szemedben.
Én meg csak néztem, azt sem tudtam, ki vagy. Ki voltál. Meg ki voltam melletted én.
Aztán váltottál, mint egy gramofon, amin átzöttyent a tű. Édes lettél, mint a méz, átöleltél, puszit nyomtál a fejemre, én meg hagytam, tegyed, érzéketlenül álltam. Te meg egyre jobban nyomultál, elöntött a magabiztosság, hogy csendben a nő, akkor most már rendben van minden, mehet tovább minden úgy, mint eddig. Csak azt a villanást radírozod ki majd a szemedből.
Kibontakoztam az ölelésedből, pedig te még javában festetted magad elé a jövőt: eljegyzés, esküvő, nászút, ahogy akarom, meg majd két gyerek, egy csajszi meg egy fiú. Egymás után, ha sikerül, ha nem, addig, míg nem lesz ez is, az is. Meg hogy építkezünk majd, kis családi házat, olyan kis hátsó konyhával, amilyen a nagyinak is volt, hátul az udvarban. Mennyit ücsörögtünk ott, emlékszem-e?
Emlékszem, válaszoltam. Arra is emlékszem, hogy eladtuk, pedig nem akartam. De kierőszakoltad.
Azzal fogtam magam, felálltam, beleléptem a cipőmbe, és kimentem az ajtón. Soha nem mentem vissza, csak mikor már felfogtad, hogy tényleg vége, és már alig volt nálad valami cuccom. Elmentem még egyszer, utoljára elbúcsúzni a sarkaktól meg a zugoktól, amiket szerettem. De sosem bántam meg, hogy akkor nem hittem neked újra.
