Gyerek voltam még, amikor az iskolából jöttem haza, és a nagyiéknál ebédeltem. A finom gulyásleves után megtöröltem a számat, és mesélni kezdtem. A nagyi pedig mindig hatalmas mosollyal az arcán hallgatta a véget nem érő fecsegést.

– Biztos, hogy Lacika lesz majd a férjem. Ő a legjóképűbb az egész osztályban és jól focizik.

– Jobban teszed, ha nem Lacikát választod – nevet egy nagyot és folytatja. Gondolom, minden lánynak ő tetszik, igaz?

– Hát ezt te honnan tudod? – csodálkoztam.

– Azt mondtad, hogy ő a leghelyesebb fiú, nem?

– De! Ezért is lesz a férjem!

– Bölcsebb lenne, ha nem a külső alapján választanál férjet, mert a szépség az bizony mulandó – magyarázta a nagyi.

– Akkor kit válasszak?

– Ha majd nagy leszel, válaszd azt, aki szívből megnevettet.

– Nem akarok én bohóc felesége lenni nagyi!

Ezen a nagymamám felnevetett, és biztosított arról, hogy ő egyáltalán nem arra gondolt, hogy egy bohóc illik hozzám. Kimentünk a kertbe a hintaágyra, ami a diófa árnyékában volt, onnan néztük a papát, ahogyan a kis virágait öntözi. A nagyi pedig mosolyogva mondta:

„Úgy értem, hogy jó az az ember, akivel sokat nevettek. A szép haj megőszül, kihullik. A gyönyörű szemek elhalványulnak és az arcon megjelennek a ráncok minden évben. A vidáman eltöltött idők viszont nem fakulnak meg, ha tudsz valakivel szívből nevetni. Nagyon fontos a jókedv, és az is annyira fontos, hogy tudd, a másiknak mikor van szüksége rá. A nagypapa, ha szomorú mindig barkácsol valamit, ha feszült, akkor a kezeivel babrál. Ha figyelsz ezekre, tudod, hogy mikor van szüksége rád. Egy házasság nagyon kemény munka, de ha olyannal vagy benne, aki beragyogja a napod, akkor még 50 év után is szívesen vagy vele.”

Hevesen bólogattam nagyi minden szavára, aki ezután odament a férjéhez és szorosan megölelte. Eddig nem gondoltam rá, de valóban a nagyiék nagyon sokat nevettek együtt, ezért elzártam magamban ezt a kis titkot, hogy ha eljön az idő, akkor majd én is jól válasszak férjet.

Forrás: Unsplash.com

Természetesen ahogy nőttem fel, úgy jöttek egymás után a Lacikák, és bármennyire is kecsegtető volt velük a jövő, valami hiányzott…

Egyből tudtam, hogy mi volt az, amikor egy rosszul sikerült vakrandi után a pincér fiú vigasztalt. Úgy nevettem, hogy a könnyem is kifolyt, mintha egész életemben ismertem volna őt, ezt éreztem. Azóta tudom, hogy mindig leszedi az üvegekről a papírt, ha ideges és nem iszik kávét azokon a napokon, amikor szomorú. Ha ránézek, úgy érzem, hogy 50 év is kevés, és csak remélni tudom, hogy minden életünkben találkozni fogunk, mert tudom, hogy ő az, aki beragyogja a napom. Már csak azt kívánom, bár a nagyi is láthatná, hogy olyanhoz fogok hozzámenni, aki szívből megnevettet.