Vendéngszerzőnk története következik a gyermekvállalás nem várt nehézségéről.
A férjemmel lassan 4 éve vagyunk házasok, de már 10 éve ismerjük egymást. Persze ez idő alatt már feloszlott a rózsaszín köd, összetűzésből is akad jó pár, ennek ellenére a hálószobában nincsenek problémáink. Illetve pontosítanék: sajnos az utolsó állítás már nem helytálló, mióta kiderült, hogy a szívem alatt hordom szerelmünk gyümölcsét.
Amikor megtudtam, hogy kisbabánk lesz, szinte repülni tudtam volna a boldogságtól
Már egy ideje terveztük a családalapítást, de mindig közbe szóltak a körülmények és az autoimmun betegségem sem könnyítette meg a helyzetet. Bár emiatt sokkal jobban oda kellett figyelni a dolgokra, ami némiképp lerombolta a spontán romantika részét,
őt ez nemhogy frusztrálta, sőt, még inkább odaadóbbá vált, amit nagyon értékeltem.
Talán emiatt is sikerült a helyzethez képest gyorsan teherbe esnem. Sajnos az első trimeszter maga volt a pokol számomra: étvágytalan voltam, ha esetleg ettem valami,t sokszor az sem maradt meg bennem, egyes szagoktól/illatoktól pedig konkrétan rosszul lettem.
Ahogy ezt az időszakot magam mögött hagytam, egyre jobban kezdtem el élvezni azt, hogy várandós vagyok
Nem hagytam el magam, szerettem szép ruhákban megmutatni a gömbölyödő pocakomat, ráadásul túl sok felesleg sem jött fel rám (leszámítva a melleimet, amik majdnem duplájukra nőttek), így kifejezetten jól éreztem magam a bőrömben. Ez és az őrült hormonjaim azt eredményezték, hogy szokásosnál sokkal jobban kívántam egy kis huncutkodást. Ezzel csak egy probléma volt: hogy a férjem már nem akart engem…
Szerelmeskedésre vágytam, de csak elutasítást kaptam…
Már az első trimeszter alatt is sokszor álmodtam arról, hogy összebújunk a párommal, ám mire tényleg alkalmas lett volna rá az idő, addigra vagy ismét rosszul lettem, vagy olyan fáradt voltam, hogy gondolni sem tudtam az együttlétre.
Amikor viszont éreztem, hogy ismét készen állok a dologra, nem gondoltam, hogy ekkorát fogok koppanni.
Hiába próbálkoztam, mereven elzárkózott a dologtól. Bár először is csalódásként ért, de úgy voltam vele, hogy mindenkivel előfordul az ilyesmi, viszont a sokadik "fáradt vagyok/ inkább csak filmezzünk/ majd máskor" után, már teljesen magam alatt voltam. Úgy éreztem, mintha selejtes lennék. Mégsem nézek ki olyan jól, mint eddig? Esetleg az egyre nagyobb pocakom zavarja? Sokszor kérdeztem, hogy mi a gond, de soha nem kaptam konkrét választ. Tudtam, így nem mehet tovább, így leültem vele beszélgetni, és elmondtam neki, mennyire frusztrál ez az egész helyzet, és egyre rosszabbul érzem magam a bőrömben.
"Így nem tudok veled együtt lenni."
Láttam rajta, hogy kínosan érzi magát, mint ahogy én is, de nem hagytam magam. Nagy hallgatás után kibökte, hogy nem tud erre gondolni, amíg a kisbabánk ott növekszik a hasamban. Félti, hogy baja lesz, ráadásul így egyáltalán nem indul be, ugyanis úgy érzi, mintha "figyelné" őt.
Köpni-nyelni nem tudtam a vallomása után, mert számomra ez rettentően gyerekes viselkedésnek tűnt.
Érezhette, hogy megy fel bennem a pumpa, így biztosított róla, hogy még mindig nagyon szeret, és más nőre rá se akar nézni, de amíg terhes vagyok, tabunak számítok. Be kell valljam, elég nehezen törődtem bele a dologba, de meg kellett értenem az ő álláspontját is (még ha nem is értek vele egyet). Eleinte voltak kétségeim a hűségét illetően is, de tényleg nem kacsingat félre, és ha már az ágyban nem, a babavárásban 100%-ig odateszi magát.
De azért remélem, pár hónap múlva újra a társam lesz minden téren!
