Kezdhetném ezt a cikket úgy, hogy világéletemben szerettem futni, kisiskolásként sorra nyertem a futóversenyeket, és a kedvenc órám a testnevelés volt, de nem lenne igaz. Ehelyett az a gyerek voltam, aki rendszerint felmentést kért, az évi egy kötelező Cooperen csalt és összeszorult gyomorral öltözött át minden egyes óra előtt. Most meg itt vagyok, és 25 éves fejjel úgy döntöttem, jövőre lefutom életem első félmaratonját. Hogy jó futó lettem-e? Nem. Hogy szeretem-e minden percét a futásnak? Nem. Hogy sikerülni fog-e a félmaraton? Most már tudom, hogy igen.
Szóval kezdjük az elején, onnantól, hogy leérettségiztem és kirepültem a középiskola szigorú falai közül, csak reméltem, hogy soha életemben nem kell többet futnom – se busz, se pasi után, csak úgy just for fun meg pláne nem. Miért tenném? Utálok futni. Utálom, ahogy szúr a szívem. Utálom, ahogy kapkodom a levegőt. Utálom, ahogy mások mosolyogva leelőznek. Na, az egészet úgy, ahogy van, szívből utálom.
Majd tavaly tavasszal adódott a lehetőség: a VOUS-lányokkal VOUS színekben – ráadásul a születésnapomon – lefuthatjuk életünk első hat kilométerét az IRONGIRL keretein belül. Azonnal igent mondtam, akkor és ott úgy éreztem, most vagy soha. A hat kilométert teljesítettük, majd a futócipő szinte azonnal a cipősszekrény mélyén landolt.
Csodák még léteznek: megbarátkoztam a futással – elárulom, mi kellett hozzá
Szerencsére elmúlt – legalábbis szeretném hinni – már az az időszak, hogy a tavasz beköszöntével telis-tele lettek a női magazinok címlapjai a #bikinibody eléréséről szóló cikkekkel. Igen, tudjuk, néhány tuti tipp, trükk, módszer, és máris kész az álomalak… De kit érdekel a tökéletes test, ha simán szenvedélyből is futhatunk? Mondjuk mert jólesik, mert segít levezetni a stresszt, mert kizökkent a hétköznapokból. Elképzelhetetlennek tűnik? Nyugi, senki én sem gondoltam volna, hogy egyszer így érzek majd – 3 dolog kellett ehhez.
Nekem miért ne sikerülhetne?
Elégedetten dőltem hátra a heteken át tartó felkészülés, majd félórás táv után. Nekem ennyi elég volt, köszönöm. Majd hónapokkal a felkészülés után valami bekattant: dehogy volt elég. Hogy mi váltotta ki ezt? Hála a social médiának, szüntelenül kaptam az arcomba, ahogy az ismerőseim félmaratont vagy épp maratont teljesítettek. Olyanok, akikről korábban nem is sejtettem, hogy futnak. Ha nekik sikerült, nekem miért ne sikerülne? Ráadásul olyan szerencsés vagyok, hogy a saját unokatestvérem sikereit páholyból kísérhettem figyelemmel. Hétről hétre győzte le magát, döntötte meg a saját rekordjait és küzdött azokért a célokért, amiket fejben eldöntött, hogy megcsinál. És minden egyes alkalommal meg is csinált – én is ezt akartam tenni.
Bár a félmaratoni táv még egy gondolat erejéig sem szerepelt a listámon, idén tavasszal újra belevágtam a felkészülésbe. Most úgy igazán, kevesebb nyafogással, kevesebb kifogással, több akaraterővel. Heti háromszor szólt az ébresztő hajnali ötkor és nem volt megállás – egészen a 9 kilométeres szigligeti versenyig.
Hülye lennék leállni!
A versenyt sikeresen kipipálhattam, az érem a nyakamban landolt. A technikám javult, még gyorsabb is lettem és a szívem se szeretett volna kiugrani a helyéről 500 méter után. De ami a legfontosabb: végre nem nyugodott meg a lelkem. Nem akartam itt megállni. Tudtam, hogy jöhet a következő kihívás, fejben már eldöntöttem: május 26. Tihanyi félmaraton, jövök.
Az első kósza gondolatnál felnevettem: félmaraton, én? Dehogy! Mégis minek? Miért kínoznám magamat? De a 21 kilométeres táv gondolata csak nem hagyott nyugodni, ott motoszkált a fejemben. Igenis képes vagyok rá, igenis szeretném azt az érzést, azt a fájdalmasan jóleső érzést, amikor rájövök: beértem, megcsináltam.
Mert ha valamit megtanultam az elmúlt hónapokban, az az, hogy nem a körülöttünk kocogó többszáz futó az ellenfelünk, nem őket kell legyőzni, lefutni, lekörözni, hanem saját magunkat. Megtanultam, hogy reggelente a saját lustaságomat gyűröm le, hogy minden kilométerrel tettem aznap valamit magamért, az egészségemért.
És megtanultam, hogy bár dobogón soha nem fogok állni, nincs annál jobb érzés, mint amikor a saját teljesítményünkkel elégedettek vagyunk.
