Mit tehet egy szülő, ha a gyereke nem annyira ügyes abban, amit csinál? Hagyja, hogy csinálja, amit szeret vagy terelje egy olyan irányba, ahol jobban kiteljesedhet? – ezekre a kérdésekre kerestem a válaszokat profi segítséggel.
„Mi van ha a gyerek focizni akar, de szegény botlábú?” – ki mást is kérdezhettem volna meg ebben a témában, ha nem a saját anyukámat? Az anyukát, aki több év dzsesszbalettet és areobikot végigcsinált velem. Velem, akinek se hallása, se ritmusérzéke nem volt, de alacsony termetem miatt a fellépéseken mindig az első sorban „táncoltam”.
Ő azon a véleményen van, hogy a sportban a mozgás a lényeg, így igazából csak az érdekelte, hogy örömmel csinálom-e. Én pedig igen, örömmel csináltam, mert jó oktatóim voltak, jó volt a közösség.
Helló, kudarc, viszlát, tánc!
Az első kudarc, bár nem is nevezném kudarcnak, inkább egy rossz pedagógus miatti megaláztatás, akkor következett be, amikor éppen felső tagozatos lettem. Új csapatba kezdtem járni, a suliban tartott egy nő edzéseket. Hónapokig készültünk a farsangi fellépésre, én is beleadtam tényleg mindent (plusz addigra a kisiskolás bénázástól azért jelentősen felfejlődtem), végül nem léphettem fel, mert nem ütöttem meg a hölgyemény elvásárásainak színvonalát. Na, utána se oda, se máshova nem jártam areobikozni jó ideig!
Az én történetem is jól példázza, nincs baj azzal, ha a gyerek olyan sportot akar űzni, amiben nem annyira tehetséges, de örömét leli benne. A baj a teljesítmény és sikerorientált „pedagógusokkal” van, akik esetleg ezért bántják a gyereket, vagy nem a megfelelő módon reagálnak egy, az előbbihez hasonló szituációra.
Örömét leli benne? Akkor hadd csinálja!
A szülőnek ebben az esetben az a legfontosabb feladata, hogy figyelje a gyereket. Amint azt látja, hogy a gyerek hiányolja a sikereket, nem leli örömét már az adott sportban, akkor terelje más irányba.
„Rengeteget fejlődtél! Annyit, amennyit az elején egyáltalán nem gondoltunk volna” – mondja anyukám, aki a nagyszüleimmel együtt a legtöbb fellépésemet végignézte (sajnos sokról VHS-felvétel is készült az utókornak, de hála istennek, nincs már mivel lejátszani).
Mára már anyukám is bevallja: magában jót mosolygott rajtam, aki minimum 8 ütemmel volt folyton lemaradva.
De azt soha nem mondta, hogy ne csináljam, ez nem nekem való: „Mint utóbb kiderült, jól tettük, hiszen évekkel később belejöttél, sőt olyannyira, hogy az aerobikoktató OKJ-s papírt is megszerezted.”
„Nem kell bébiszitter ahhoz, hogy anya mozogjon” – avagy miért fontosak a baba-mama sportok?
„Baba-mama jóga, hordozós latin fitnesz, babaúszás – csak győzzön kiigazodni az anya azok között a sportok között, amiket gyerekével együtt végezhet. Nem mindig volt ez így, és ma sem talál minden korosztály anya-lánya párosa sportolási lehetőséget magának, pedig az együtt mozgás jót tesz az anya-gyerek kapcsolatnak” – szól egy korábbi cikkem, amit ide kattintva olvashattok tovább!
Valószínűleg én is ugyanígy teszek majd a gyerekeimnél. Most még ugyan kicsik, és mindent most tanulnak, Bálint már elég ügyesen focizik, de a rendszeres sportolás még nem érdekli.
Szeretném, ha ősztől, az oviban sportolna valamit. Még nem igazán tudja eldönteni, mit is szeretne, melyik sport mit is takar, így valószínűleg az ovifocitól az úszáson át a dzsúdóig mindenfélét kipróbál, mire megtalálja azt, ami neki leginkább tetszik, és ehhez a sportág mellett az oktató és a közösség is hozzájárul majd.
