Az okostelefon az egyik legzseniálisabb találmány a Földön, de egyben a legördögibb is. A felnőttek legtöbbje függ tőlük, és egyre gyakrabban látni azt, hogy szülők, már az egy év körüli gyermekeik elé is odateszik a villódzó képernyőket.

Játékok, gyorskaja, új kütyük. A fiam élete csupa móka, amikor az édesapjával van, nekem pedig annak a szülőnek a szerepe jut, aki mindenre nemet mond.

Mit tehet egy olyan fiatal felnőtt, akit az anyja nem enged kirepülni a szülői fészekből? Mennyire tekinthető egészségesnek a folyamatos ellenőrizgetés, kontrollmánia? És egyáltalán be kell-e számolni a szüleinknek a szexuális életünkről?

Még máig sem sikerült megszoknom a gondolatot, hogy gyerekkoromban áldozat voltam és semmilyen segítséget nem kaptam. Elhittem, hogy megérdemlem, és csak akkor tűnt fel, hogy az egész nem volt rendben, amikor már rég túl voltam ezen az életszakaszon.

Napjainkban olyan sok témát boncolgatunk, amelyek a pozitív életmódra, önbizalomra és szépségre összpontosítanak. Azonban fontos olykor azokat a mélyebb rétegeket is felfedeznünk, amelyek megmunkálták azt, akik vagyunk. Most szeretném megosztani veletek a saját történetemet arról, milyen volt egy alkoholista szülő mellett felnőni.

Életem legboldogabb éveit élem a férjemmel, akit teljes szívemből szeretek és tudom, hogy ő is engem. Mégis, akárhányszor meghallom, hogy zördül a kulcs az ajtó előtt, és kattan a zár, mindig elkezd hevesen verni a szívem. Felugrok, és elkezdek valamin serénykedni, mert eszembe jut apám és a gyermekkorom.

Sejtettem, hogy nehéz lesz a kamasz gyerekemmel az élet, de erre sosem gondoltam volna. Lassan kezdek a legrosszabb lehetőségekre gondolni. Mit tegyek?

Semmi joga nem volt megütni az egyetlen fiamat. Még akkor sem, ha kiprovokálta. Mit képzel magáról?