Hűvös, elérhetetlen, messzibe révedő zöld szemeivel a legfagyosabb jégvirágot is felolvasztja. Pál Dénes igazi jégkirályfiként hódította meg rajongóit hangjával. Az énekes, aki volt már színész, virágárus, majdnem hentes is, és még az is előfordulhat, hogy ő lesz az ország legzöldebb szemű környezetmérnöke. Szkeptikus, halogató Pató Pál, örök elégedetlen? Pál Dénessel beszélgettünk.
Csendes, visszafogott srácként ismertünk meg a The Voice-ban, ezerarcú, felszabadultan szórakozó és szórakoztató előadóművészként a Sztárban sztár színpadán. Melyik az igazi Pál Dénes?
Úgy gondolom, mind a kettő én vagyok. A Voice volt az első bemutatkozásom, ott ismert meg a nagyközönség. Ezekben a tehetségkutatókban gyakori, hogy ha bekerülsz, van melletted még 12 másik ember, és mindenkire van egyfajta karakter szabva.
Olyan karaktert kapnak a versenyzők, ami ugyan jellemzi őket, de kicsit be is skatulyázzák ezzel. Talán ez történt nálam is.
A nézők kicsit szűkszavú, visszahúzódó embernek ismertek meg, ahogy a műsor is így alakított, bizonyos korlátokon belül tartott. Ha a dalaimat is megnézzük, talán az utolsó, Tom Jones-dal volt az, ami engedett ebből a kialakult képből kilépnem. Tulajdonképpen ez is én vagyok, de azért nem teljesen.
A Sztárban sztárban nagyon élveztem, hogy picit vissza tudtam menni a színjátszáshoz, ahonnan nekem ez az egész éneklés kezdődött. Többek között azért volt jó, hogy szerepelhettem ebben a műsorban, mert egy csomó mindent nyertem. Több oldalamat megismerték, és nem mindegy, hogy azt is látják, tudsz mozogni, és más helyzetekben is helytállsz. Kísérletezés szempontjátból is nagyon jó volt, mert így legálisan tehette meg az ember.
Nem biztos, hogy a Fekete rúzzsal bárhol máshol felléptem volna.
A hűvösen elegáns Karády Katalin, a szexisen langaléta Zséda és a dél-koreai rapper, Psy szerepében is lenyűgözted a közönséget. Feladtad a színészetet, vagy még mindig tervezed?
Én az énekkel nagyon későn kezdtem el foglalkozni, 16-17 évesen, szóval nem lehet azt mondani, hogy gyerekkorom óta erre készülök. Elsősorban a színjátszás érdekelt, magántanárhoz jártam, majd elmentem az egyik miskolci amatőr színházhoz, ott kezdtem a színészkedés mellett kicsit az éneklést is tanulni.
Aztán jött a Voice. Úgy érzem, hogy a színészkedés iránti vágyam még mindig megvan, de most az éneklés a fő csapásirány, és ezt kell egy kicsit erősebb alapokra helyezni.
Továbbra sem adtam fel, hogy tök jó lenne egyszer majd kipróbálnom magamat egy prózai, nem zenés szerepben.
Vidéki srácként érkeztél a fővárosba, majd egy csapásra ismert lettél. Mennyit változott az életed?
Mindent és semmit. Ami a barátokat, rokonokat illeti, megmaradt mindenki. Persze olyan változás történt, hogy felgyorsult az életem, hirtelen kiszakadtam Miskolcról és felkerültem Budapestre, de csak a munka az, ami tulajdonképpen ideszólít.
Az elején próbáltam megoldani az ingázást, de aztán beláttam, hogy ez annyira nem fog működni. Viszont megszerettem Budapestet. Persze nem lehet összehasonlítani a szülővárosommal, minden odaköt.
Te lettél az ország hangja és az ország egyik legsokoldalúbb előadóművésze, mégis hihetetlen józansággal kezeled a sikert. Hogy csinálod?
Szerintem ez egyénfüggő. Ha valakinek van egy határozott elképzelése, hogy hol szeretne lenni öt vagy tíz even belül, hogy mit vár el magától, vagy milyen ember szeretne lenni, akkor szerintem olyan nagyon probléma nem lehet.
Sokan gondolják, hogy a tehetségkutatókban teljesen átformálják az embert, de ha valaki hű akar maradni önmagához és önazonos, akkor nem hiszem, hogy nagy változáson kell átessen. Mert ha ezeket a szerepeket felvesszük, azokat mindig ledobja a színpad.
Ha engem is teljesen más emberként ismertek volna meg, mint amilyen vagyok, akkor a színpadon nem lenne meg az összhang.
Hogyan jellemeznéd magad?
Húha. Az ember ugye szereti magát kategorizálni. Ha húzunk egy vonalat a jó és rossz tulajdonságok közé, akkor az emberek többsége gondban van azzal, hogy leírja a pozitívakat.
Nálam biztos, hogy én vagyok az utolsó, aki elhiszi önmagáról, hogy valami jól sikerült, vagy valamiben talán eredményt ért el.
Nem azt mondom, hogy szkeptikus vagyok, de kicsit elégedetlen, és mindig azt mondom, hogy jó volt, de még lehetne jobb. Ez persze lehet pozitív és negatív is, az arány a lényeg.
Ha az ember mindig a jobbra törekszik, mindig van egy célja, aminek szeretne megfelelni, akkor pozitív. Akkor viszont negatív, ha az ember örök elégedetlen, mert akkor soha nem lesz boldog és soha nem lesz sikerélménye.
Én örülök azoknak az eredményeknek, amiket elértem, de úgy érzem, hogy ez még nagyon-nagyon aprócska, ehhez azért bőven lehet még építkezni.
Bízom abban, hogy én az utamnak még az elején tartok. De ki tudja? Mert ha nem találkozik az én ízlésem a közönség ízlésével, akkor énekelhetek a négy fal között. Negatívumként talán azt mondanám, hogy lehetnék egy kicsit precízebb, jobban odafigyelhetnék dolgokra, mert néha megjelenik ez a Pató Pál úr effektus az élet különböző területein.
Megvannak a tervek, de néha van bennem egy kis halogatás, vagy azért, mert még nem győztem meg magam, hogy készen állok, vagy épp másokra hallgatok. Ebben a szakmában pedig egy nehéz dolog van, amit még mindig nem tudtam megtanulni: tudni kell nemet mondani.
Vannak olyan élethelyzetek, amikor egy nem kimondása nagyon nehéz, de előbbre visz a jövőben.
Mindig a színpadra készültél?
Egyáltalán nem, a környezetem meg is lepődött. Soha nem én voltam a társaság középpontja, nem én vagyok a partik lelke, nem tudom, ez mennyire derült ki. (Nevet.)
Soha nem vonzott, ebben a szakmában viszont elengedhetetlen, hogy ott állj középen a színpadon, akár több ezer ember előtt is. Rengeteg minden érdekelt, a rajztól kezdve a tervezésig, a számítógépes grafikáig, akartam tervezőmérnök lenni, meg hentes, minden.
Diákként sok mindenbe belekóstoltam, voltam húspultban, árultam virágot, telefonkönyvet hordtam, hogy minél többet tapasztaljak.
Végül az éneklés előtt a környezetvédelmet választottam, így még környezetmérnök is lehetek a jövőben.
