Az arányokkal azonban akadnak gondjaim, és azt hiszem, ezzel más is így van. Nem mindegy, hogy a napi koktél mekkora mennyiségű jóból-rosszból rázódik össze, és az se tetszik annyira, hogy rajtam kívül álló okok (vagy erők) határozzák meg, mi kerül a koktélospoharamba. Milyen ízű az a bizonyos limonádé…
Amikor a lányom megint lázasan ébred, nyűgös, elfogyott a lázcsillapító, kergetem a családorvost, és aggódásom mellett azon kattog az agyam, hogy nem haladok a munkámmal, éjjel verem majd a gépet, ott tagadhatatlanul túl sok citromot csorgatott poharamba az élet.
Ha arra gondolok, hogy a láz az csak láz, egy torokfájás nem a világvége, van pénzem orvosra, gyógyszerre, vitaminra, akkor én csorgatok cukorszirupot a citrom mellé.
Amikor két hét eső után felragyog a nap, október végén is képes aranyfénybe borítani az utcát, ahol élek, és hosszú bezártság után a kamaszodó lányommal rugdoshatok önfeledten gesztenyét, akkor az élet szór csillámló cukrot a limonádéba. Amikor azon kapom a gyereket, engedi, én nyerjek a gesztenyecsatában, és én képes vagyok értékelni gesztusát, akkor az én lelkem dob egy pluszkanál cukorkristályt a napi limonádéba.
Édesebb lesz az a nap az összes többi napnál.
Amikor kifakad belőlem egy élmény, az élet édesíti napomat, akkor is, ha maga az élmény nem volt a maga idején egy cseppet se édes. Amikor kiírom magamból a történetet, akkor azzal hitegetem magam, én tettem hozzá egy kockacukrot, holott adomány az írás tehetsége. Nem én ízesítek, én csak a koktélkanalat forgatom.
Van olyan is, amikor kézben tartok mindent – vagy azt hiszem, rajtam múlik, milyen limonádéval oltom aznap szomjamat. Felkészülök, tervezgetek, beszerzek minden hozzávalót: van cukor rengeteg, és ott a citrom is… de elzárják a vizet, nincs mivel hígítsam ihatóra a cukros, citromos szirupot.
Történt ilyen sokszor velem, ünnepre ha készültem, és kiderült, az ünnep elmarad, vagy az ünnepelt marad távol, vagy olyan vendég érkezett, aki viselkedésével darabokra zúzta az ünnepet. Hiába volt a megterített asztal, a fények, a zene. Limonádé az asztalon.
Savanyú maradt a limonádé, mellécsorgott a méz. Felborult a pohár.
Máskor meg csak a citromot érzem, arra készülök, ilyen marad majd az élet. Terveket szövök, hogyan bírom elviselni a savas közeget… és hirtelen egy láthatatlan kéz mézzel kényezteti poharam, megsimogat. Váratlan fordulat jön, és én ámulok.
Ilyen az élet – csodák teremnek. Nőhet kockacukor a citromfán.