Emlékeim szerint tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor először hallottam a szingli szót. Akkor, abban a kontextusban, amiben használták, a fogalom egyet jelentett az önálló, független, kozmopolita nővel, aki jól keres, éli a saját életét, és a szórakozás a középső neve. Vettem az üzenetet: szinglinek lenni nagyon menő dolog a korszellem szerint – erre pedig rengeteg film, sorozat, és könyv is ráerősített az évek során. Ma, 28 éves fejjel viszont már úgy gondolom: szinglinek lenni nem kifejezetten menő...

Veronika látott már sok válást. Sorra estek szét a családok körülötte, de azt hitte, NEM ANNYIRA nehéz. Meg lehet szokni az egyedül maradást.

Vajon miért van az, hogy a saját családunk tagjaival tudunk összeveszni a legcsúnyábban? De úgy igazán. Évekig nem beszélősen, halálra sértődötten, soha meg nem bocsátósan…

Többször felhoztam már az összeköltözés lehetőségét, de olyan, mintha meg sem hallaná. Tini lánynak érzem magam akkor, amikor a szülei lakásában találkozunk, ráadásul az anyja úgy kezel minket, mintha általánosból érkeznénk hozzá haza. Miért nem költözhetünk végre össze?

A nővérem nyakig ül a személyi kölcsönökben és én már nem tudom, hogy meddig tudom őt kihúzni a bajból...

Mit tehet egy olyan fiatal felnőtt, akit az anyja nem enged kirepülni a szülői fészekből? Mennyire tekinthető egészségesnek a folyamatos ellenőrizgetés, kontrollmánia? És egyáltalán be kell-e számolni a szüleinknek a szexuális életünkről?

Még máig sem sikerült megszoknom a gondolatot, hogy gyerekkoromban áldozat voltam és semmilyen segítséget nem kaptam. Elhittem, hogy megérdemlem, és csak akkor tűnt fel, hogy az egész nem volt rendben, amikor már rég túl voltam ezen az életszakaszon.

Mi történik akkor, ha egy 50-es évei elején járó nő párkapcsolatra vágyik, de a gyerekei nem nézik ezt jó szemmel? Beleszólhat egyáltalán egy gyerek az anyja párválasztásába? Egy megcsalás, egy egyedüllét és egy vágyott újrakezdés története.