Most ő hív. Hétfőn reggel kell befeküdjek a kórházba, kedden műtét. “Nem szólt senki korábban?” Nem. Tudtam, hogy mennem kell, én akartam. “Meg tudja oldani ilyen gyorsan?” Igen – mondtam. Valójában már ezer kérdés kavarodott bennem, hogy tényleg, hogy a csudában fogom megoldani? 

Pár mondatot beszéltünk, egy dolog ütötte meg a fülemet, amikor kérdeztem, hogy hány nap bent tartózkodásra számíthatok. Ha a tervezett nagy műtétem lesz, ami 2,5-5 óra hosszú, akkor hétvégén, vagy következő hétfőn mehetek haza. Ha csak laparoszkópos beavatkozás lesz, akkor 2-3 nap múlva.

“Nézze, ez az onkoteam döntése. Előbb meg kell róla győződni, hogy műthető, nincs szétszóródva a daganat. Ha igen, akkor mintát vesznek és gyógyszeres kezelésre van szükség. A nagy műtét utáni hosszas lábadozás késlelteti a gyógyszeres kezelés elkezdését, ezzel növelve a daganat továbbterjedésének az esélyét.”

Nem mondtam ki: Jól reagáltam a gyógyszeres kezelésre? Ők ezt úgy gondolják, ha a kemoterápia hatására csökken, vagy – ezek szerint  csak látszólag – eltűnik a daganat, akkor az a páciens jól reagál. De ÉN nem reagálok jól! 

Az egyik főnökömmel még tudtam beszélni, a másiknak csak üzenetet tudtam hagyni, hogy akkor én most hétfőtől hosszú ideig nem jövök dolgozni. Zombi üzemmódba kapcsoltam. Amikor teszem a dolgom, de a gondolataim messze járnak. 

Szombaton telefonált a daganatsebész. “Tényleg nem szólt senki, hogy hétfőn be kell feküdni?” Tényleg. Én azt kérdeztem, hogy tényleg laparoszkópiával kezd? Tényleg. De ne aggódjak, ez csak a protokoll, csak gyanú, ő hisz abban, hogy a megelőző, méh és petefészek eltávolító műtétet fogja tudni megcsinálni. Higgyem el, hogy ő pitbullként fog küzdeni a műtőasztalon ezért. Egy kicsit nyugtatott meg, csak annyira, hogy amikor a hangulatom sinus görbéje épp a mélybe haladt, volt mibe visszakapaszkodnom. 

Kimostam mindent, két nap alatt hétszer ment a mosógép. A tiszta ruhákat a helyükre raktam. 
Lehúztam az ágyneműt, tisztát húztam fel.
Levágtam a gyerekek körmét.
Befizettem online a csekkeket, telefonszámlát, menza számlát.
Előkészítettem a sárga csekkeket amit postán kell feladni, hogy a férjem be tudja fizetni.
Kiraktam a táskámból a gyerekek iratait, hogy ha kellenek, ne nálam legyenek a kórházban.
Kitakarítottam a vécét, rendet raktam a nagylányom ruhásszekrényében. 
Beírtam az itthoni asztali naptárba azokat az iskolai, óvodai eseményeket, amelyek a következő hetekben lesznek, és már most tudomásom van róluk.
Lemondtam a hivatalos találkozókat, amelyek a következő napokban lettek volna.
Listát írtam a férjemnek, hogy mit kell venni, ami elfogyott itthon, közért, drogéria, gyógyszertár.
Meglocsoltam a virágokat.

Hétfő reggel együtt indultunk útnak hatan, a gyerekeket elvittük az óvodába, iskolába, elbúcsúztunk.

Az ambulancián viszonylag rövid várakozás után megkaptam a beutalót az aneszteziológushoz. Bár egy hónapja már voltam egyszer, de protokoll, hogy 1 hónapnál nem régebbi “konzultáció” szükséges, és most különben is nagy műtétre készülök.

A váró tömve volt, az orvos elment, az asszisztens közölte, hogy leállt a számítógépes rendszer, órákat kell várakozni.

Ez így is lett. Amikor behívtak, az orvos pár jelentéktelen kérdést tett fel, komolytalanabb beszélgetés volt, mint a küretem előtt. Kb 3 perc alatt végzett velem, ő még azt sem mondta, hogy a nyelvemet dugjam ki, mint az elődje.

Vissza az ambulanciára. Itt már elköszöntem a férjemtől, majd beszélünk.

Covid gyorsteszttel indítok, 3 oltás után. Felvétel, papírok kitöltése. Az osztályon is hosszas elbeszélgetés. Végre jön az az orvos is, aki pénteken felhívott, hogy jöjjek be, mondom neki, hogy az onkoteam jegyzőkönyvben, amit a felhőben láttam, találtam egy hibát, mert megvan a BRCA eredményem, ezért vagyok most itt, hogy kivegyenek mindent, amire nincs feltétlen szükségem, a kiújulás kockázatának csökkentése érdekében. Ő úgy tudta, nincs meg ez az eredmény. Odaadom, felrögzíti.
Rákérdezek a laparoszkópiára, ne aggódjak, ez az előzmények miatti protokoll.
Még ebédelhetek, utoljára. A főorvos még csinál egy ultrahang vizsgálatot, lát valamit (valamiket?), de az bármi lehet, ne aggódjak.

4-kor megkapom az első hashajtót, hogy kipucolódjanak a beleim, a műtét miatt.
Rohannom kell a közös mellékhelyiségbe folyamatosan. Kevés lesz a wc-papír, amit hoztam. És a víz is. A csapból, ami iható, csak langyos víz folyik.
Leborotválnak. 8-kor még egy adag hashajtó, bár nem sok minden van bennem.
Egész éjjel szenvedek, rohanok a vécére, perceket tudok csak aludni.
Hajnalban felkeltenek, beöntés, ha volt is bennem valami, már semmi.
A megalázó helyzetben, tele aggodalommal időnként elsírom magam.
Egyszer-egyszer jön valaki, pakoljak össze, nem mondta ezt senki? Nem. Elzárják a holmimat a műtét alatt, utána nem ide kerülök, hanem az őrzőbe.

Valaki jön, hogy betegye a branült. Ne a bal kezembe, mert ott volt a mellműtétem. De nem lehet máshova, a gépek miatt. Nem sikerül megszúrnia. Illetve ő úgy gondolta, hogy igen, de miután kiment, éreztem, hogy nem jó, és már púposodik, muszáj volt szólnom valakinek. És ez a “jobbik” kezem, a jobbik vénáim. Jön egy másik nő. Elkezd kioktatni, hogy rosszak a vénáim, nem tudtam, hogy C-vitamint kell szedjek, hogy az érfalaimat erősítsem? Mondom neki, hogy a kemoterápia tönkretette. Akkor elhallgat.

Legalább jól megszúrt, de mondja is, hogy neki mennyi tapasztalata van.
Végre betolnak a műtőbe.
Legalább 5-6 ember van körülöttem. A sebészt, akivel egyszer találkoztam, megismertem, kedélyesen beszélget valakivel, valami sztoriban vannak benne.
Fél 11 van. Elalszom.

Amikor felébredek, az akkut őrzőben vagyok. Ránézek az órára, fél 12. Ez túl kevés idő. Arról volt szó, hogy 2,5-5 órás nagy műtétre készülünk. Baj van. Azonnal eluralkodik rajtam a félelem. Miért nem jön ide senki? Mi történt bent a műtőben? Valaki mondjon valamit!

Jön a telefondoktor. Felnyitottak, látták, hogy a daganat megint szét van szóródva a hasamban. Nem vettek ki semmit, csak szövettani mintát vettek. Nem bírok gondolkodni. Ez nem lehetséges. Olyan kevés idő telt el, fél éve értek véget a kezeléseim!

A nővér hoz valami nyugtatót, amit bead a vénámba.
Semmi nem segít. Teljesen összeomlottam. 
Visszacsöppentem a rémálomba. 
Innen ki kell jussak. Hazamehetek holnap. 

Mindenki lesütött szemmel megy el az ágyam mellett. Szemben velem három császáros kismama, időnként hozzák a babáikat. Olyan erősnek érzem a kontrasztot, hogy üvölteni tudnék. Úgy érzem a szoba egyik oldalán az élet kezdete, a másik oldalon a vége.

Nem tudok megnyugodni, nem tudok kikapcsolni. Nem akarok senkivel sem beszélni. Nem akarom a frázisokat hallgatni, hogy kitartást, légy erős, megcsinálod, ott a szép családod, értük érdemes küzdeni.
Fel akarok ébredni ebből a rémálomból.
Végre hazamehetek.

Próbálom utolérni az onkológusomat. Majd holnap hívjam. Másnap tudok vele beszélni.

Még nem volt ilyen betege, kis türelmet kér, mert utána kell nézzen ennek az új gyógyszernek, hogy kell engedélyeztetni, hogyan kell adni. Sírok a telefonba, mondom neki, hogy nem akarom a kemoterápiát, ez a legrosszabb, ami a testemmel történhet. Ő tud rosszabbat is.

A hétvégén szenvedek a sebektől. Azon gondolkodom, hogy bemegyek az ambulanciára, de nem tudom őket telefonom utolérni. Senki nem veszi fel a telefont, még a központ is hiába kapcsolta őket. A sürgősségire nem akarok menni, mert nem tudok órákat várni ilyen állapotban.

Kedden kellene bemenjek, hátha tudok a sebésszel is beszélni, amikor kiveszi a varratokat. A bal oldalamon a combom is kék-zöld folt, szerettem volna megtudni, mi történt, elejtettek a műtőasztalon? Mindegy is, ezt már nem tudom meg.

A sebész persze aznap pont nincs. A varratokat kiveszi az ügyeletes orvos, nem mindegyik seb szép. 

Az onkológus hív. Mese nincs, kell kemoterápia, jövő csütörtökön az első. Ha megint jól “reagálok”, lehet szó az oliparb gyógyszerről a harmadik után.
Megint sírok. Minden reményem szertefoszlott.
 

Olyan vagyok, mint egy szinusz görbe. A magamra erőltetett nyugalomból zuhanok a sírásba. A sebeim még fájnak. Kicsit kizökkent minket, hogy csütörtök éjjel Bori hányt. Nem egyszer, hanem 3-4-szer, úgyhogy maradnia kell itthon. Anna megy oviba. Pénteken Istvánnak már muszáj mennie dolgozni, 3 nap éjjeles. Szombat éjjel Anna is hányt. A fájó sebeimmel próbáltam éjjel megoldani a helyzetet, fürdés, hajmosás, ágyneműhúzás, Bori terelgetése, Anna nyugtatása, figyelése. Hajnal 2-től 5-ig tartott, utána még egyszer 9-kor. 

Julcsit és Marcit is utolérte szombat éjjel, Istvánnak a hasa ment vasárnap. Végigsöpört mindenkin. Én vajon megúszom? Lábadozom a műtét után, csütörtökön pedig kezdődik a kemoterápia. Próbálunk egy sofőrt keríteni, aki elvisz a kórházba. Nem vagyok olyan idegállapotban, hogy vezetni tudjak. Hazafele pedig rosszul leszek.

Kedd éjjel ér utol a hányás-hasmenés, egyszerre, a vécén ülök, a vödör a kezemben. Szemhunyásnyit sem alszom. Minden kiürül belőlem. Érzem, hogy szomjan halok, ki vagyok száradva. Kortyonként próbálok inni.

A szerda lázálomban telik. Semmi erőm. Alig eszem, próbálok inni. Össze kell szednem magam a másnapra, de valami csodára várok, hogy nem kell mégsem.

Felidézem a 11 évvel ezelőtti előestét, amikor másnap kaptam életem első kemoterápiáját 33 évesen. Nem tudtam, hogy milyen lesz. Azt tudtam, hogy valami szörnyűség vár majd rám, de még nem tudtam, mi.

Csütörtök reggel. Nem is kell ébresztőóra, felkelek. István is felkel, kávét, szendvicset készít, nekem és a gyerekeknek. Ő indítja útjukra a gyerekeket, amit én szoktam.

Megjön az ismeretlen sofőr, bemutatkozunk, mondja, hogy jön vele a párja is, nem baj? Nem. Hátraülök. Hajnal van, sötét. Sírdogálok. Rákanyarodik az autópályára, a pasi veszekszik vele, hogy miért úgy veszi be a kanyart. Megállunk az első benzinkútnál, autópálya matricát vesz. Ott maradok a hapsival. Elkezd beszélni, hogy milyen rákos ismerősei vannak, és azok miket kaptak és milyen állapotban vannak.

Legszívesebben elfutnék. Vagy az autópályán kinyitom az ajtót és kiugrom.
Budapestre érve mondom, hogy elnavigálom őket a kórházig, de azért beütik a GPS-be az útvonalat. Én másfele viszem őket. Anekdotáznak a korábbi és más országokban megélt dugókról, hogy ez semmi azokhoz képest. 

Megérkezünk. Megbeszéljük, hogy majd jelentkezem és értem jönnek, elbúcsúzunk.
Az ötödik covid-hullám tetőzésén a bejáratban senki nem kérdez semmit, megyek be az épületbe. Háromnegyed 8 van, bejelentkezem a csöpögtetőbe, hogy itt vagyok, megrendelhetik a mérgeket. Indulok az orvoshoz, aki 8-ra mondta, hogy menjek hozzá. A váró tömve van. Kijön az asszisztens, kéri, hogy menjek át egy másik épületbe a kartonomért, és hozzam oda neki. Odaérek, kicsit bizonytalanul, még nem jártam ott. Csak bemondom a nevemet, és már adják is. 

Visszamegyek, odaadom, leülök, várok. 2,5 órát. Már mindenki elfogy aki előttem jött. Várok, abban a tudatban, hogy vár rám még egy 5 órás infúziós kezelés. 

Végre behív. Nincs ideje, hogy elmerüljön bennem, tele a váró, nézi az óráját, indulnia kell az egyetemre tanítani, holnaptól szabadságon van. Csak pár dolog jut eszembe, de ezek után lelkifurdalással telve nyögöm ki, mert nem akarom feltartani. Pár gyógyszert felír, elköszön. 

A csöpögtetőben szintén tömve vannak a kezelőhelyiségek, a váróterem. A nővérke ideges, előbb kellett volna elkezdeni a hosszú kezelést. Kérdi hány kilogramm vagyok, de nem tudom pontosan. Megmér. 65. 

Leültet, be kell raknia a branült. Természetesen emlékszik rám, legutóbb 1,5 évig jöttem 3 hetente, ennek csak fél éve. 

Sírok, mondom neki, hogy én már itt voltam korán reggel, de aztán sokat kellett várnom az orvosra. Pár éve az egyik nővér itt nagyon csúnyán leteremtett ezért. Hogy előbb kell jönnöm, mert ha nem tudják időben elkezdeni, elhúzódik a kezelés, nekik tovább kell bent maradniuk, és ezt nem várhatom el senkitől. Én akkor szabadkoztam, 4 gyerek édesanyja vagyok, nem tudom mindig megoldani a reggelt, amellett 130 km-t vezetek, hogy odaérjek. Mindenkinek vannak körülményei, nem csak nekem. Ha nem tudom a reggelt megoldani, feküdjek be este. Teljes megsemmisülés, szöges bakanccsal még belém rúgás. Azóta azt a nővért kerülöm, mint a tüzet.

Sikerült. A kislányom erre az alkalomra készített egy cica csillámtetkót, amellé szúrta a branült. Egy kicsit jobb érzés volt így ránézni.

Egy kicsit jobb érzés volt így ránézni.

Forrás:

Tóth Rózsa

Elkezdődött a csöpögés. Először a hányáscsillapító és a gyomorvédő. Fél óra szünet, majd a carboplatinum és a paklitaxel. Már rögtön éreztem. A vénáimat is rögtön égeti. Átjárja a testemet a méreg, a számban is ott van ez a semmihez sem fogható íz. 

Próbálom becsukni a szememet. Próbálok koncentrálni, hogy ne legyek rosszul. Legalább itt ne. Szemben egy valamivel idősebb hölgy, már parókában öklendezik. Vese tálat kap. Szegény szabadkozik. Átérzem a helyzetét, tudja, hogy ezt a többieknek is rossz hallani és látni, de nem tud mit csinálni, és mi sem.

Hazajutok az idegenekkel, István dolgozik este 10-ig. A gyerekek vannak itthon, most először Jutka ment a kicsikért az oviba, most először estig itt lesz, amíg lefekszenek. Bori mondja Jutkának, hogy most már menjen haza. Nincs ehhez hozzászokva. Anyához, apához és a testvéreihez van, mi magunk oldunk meg mindent együtt, de most nem tudjuk, ő ezt még nem érti. Próbálok ledőlni, egyenlőre csak gyenge vagyok, benne lehet a két nappal ezelőtti hányás-hasmenés is.
A gyerekek ropogtatóst/csokapikot/tejbemiújságot (mindegyik máshogy hívja) szeretnének vacsorázni, nincs erőm ellenállni.
Legyűröm a szteroidot, ami elvileg csökkenti a kemoterápia mellékhatásait. Az éjjel rosszul alszom, fázom és melegem van egyszerre. Bori is rosszul alszik, zavarja ami körülötte van, dolgozik benne is tudat alatt. 
Másnap is beveszem a hányáscsillapítót, a szteroidot. Az összes pórusomból érzem a mérget, a számban. Innék és ennék valamit, de semmi sem esik jól. Gyenge vagyok.

Itt a sok házimunka, amit nem lehet halogatni, mert minden nappal csak több lesz. Próbálom mondani Istvánnak, hogy mit csináljon.
Mennie kell dolgozni, megint este 10-ig, ma megint Jutka megy a kicsikért.
Annyi erőm van, hogy eldugom a maradék csokapikot, hogy rendes ételt vacsorázzanak.
Érzem, hogy épül be a méreg, de még elviselhető, csak nagyon gyenge vagyok. A harmadik nap lesz a legrosszabb.

Éjjel kicsit jobban alszom, de reggelre már ég az arcom. Ezek a daganatölő szerek a legtöbb egészséges sejtet is elpusztítják. Elkezd fájni a hasam is. Rendkívül rossz a közérzetem. Émelygek, nem hat a fájdalomcsillapító. Elkezdek vérezni is.
Nem esik jól semmi. Türelmetlen vagyok, mindenen elsírom magam.
Zavar a környezetem, hogy nincs minden rendben a lakásban.

Elindult a visszaszámlálás, a külsőm elcsúnyulása felé is. Már érzem, hogy viszket a fejbőröm, a hajam csomókban fog hullani pár nap múlva – de a legutóbbi kemó alatti hajmegmentésre szolgáló fejhűtéssel járó plusz szenvedést most nem vállaltam be, mert akkor is kihullott a hajam. A fodrászt kértem, hogy kivételesen jöjjön el, hogy letolja a hajamat, de covid utáni betegség miatt ez bizonytalan.

A faluban ilyenkor úgy néznek rám, mint egy ufóra, ezzel is növelve az elszigeteltségemet. 
Szeretnék felébredni ebből a rémálomból.
Harmadszor futok neki.
Lassan bekerülhetek a rekordok könyvébe mint a valaha legtöbb kemoterápiát kapott ember. 

De még csak most leszek 45 éves. Élni szeretnék, emberhez méltóan. A gyerekeimmel és a férjemmel szeretnék lenni. Élvezni szeretném az életet, s mindennapokat. Olvasni, filmeket nézni, nevetni szeretnék. Fésülni a lányaim haját. A kertben a virágok növekedését nézni. Jókat enni és inni. Közösen tésztát gyúrni és sütni a gyerekekkel, majd jóízűen megenni. Kirándulni, biciklizni, anélkül, hogy fájna valamim. A fiammal történelmi előadásokra járni. A férjemmel sétálni egyet egy hangulatos utcában. 
Belenézni a tükörbe úgy, hogy nem egy rémség néz vissza rám, hanem egy ember. 
Anya vagyok. Feleség. Nő. Az is akarok maradni!
Azt hittem több időm lesz. 

Vendégszerzőket keresünk: Írj tartalmat a Vous.hu-ra!

Szívesen kipróbálnád magad a Vous szerzőjeként? Eljött a te időd! Ha van egy jó témád, dolgozd fel, küldd el nekünk, és megjelenik a Vous.hu-n!  A részleteket ITT olvashatod el!