Te most figyelsz rám?! – kérdezitek.
Felnéz, figyelek persze, mondja, és rajtatok épp elindul egy örömhullám, de ez haragba csap át, mikor egyből vissza is néz imádott Yodájára – mert neve is van ám. Mondjad, veti még utánad, csak úgy hanyagul, mintha mi sem lenne természetesebb. Mert, ugye, a pasik azok, akik képesek egyszerre több dologra figyelni, és nem a nők. (Jó, most szemét voltam, de a nők ilyesmire gondolnak, ha mérgesek.)
Tedd le a telefont! – kéritek.
De semmi reakció. Szemében látjátok a villanást, hogy na, most úgy csinálok, mintha nem hallottam volna, hátha megfeledkezik róla a csajom. Aztán megismétlitek, és bosszús fintorral lejjebb emeli a telefont. Szeméből süt a szemrehányás, mert hát elválasztottátok élete kincsétől, a kütyütől, aminél nincs jobb a világon (még, míg ki nem jön az újabb); kirángattátok őt a virtuális valóságból a rideg valóságba.
És ekkor bennetek is átkattan valami, hogy hát jól van, édesem, akkor telefonozzál, hülyítsed magad egysejtű papucsállatkára. Felálltok, és mentek a saját dolgotokra. Ám este, mikor a kedves megkérdi, hol van a vacsi, hogy a piros pólót kimostad-e, és amúgy is beugorhatnál holnap a bankba elintézni valamit, akkor ti lazán felnéztek a könyvetekből, és pont olyan hanyagul vetitek oda, hogy:
