Van az úgy, hogy pont egy kalandorra van szükség. Túl egy nagy párkapcsolati válságon, szakításon, széttört szívet foltozgatva még egy kalandor is jól jöhet. Ha tisztában vagyunk vele, miért jön, meddig marad, és tisztában vagyunk azzal is, hogy bírjuk majd távozását is. Ha tudjuk, legalább annyit kiveszünk belőle – kölcsönös az erotikarablás –, mint amennyit ő visz el belőlünk.
Ez így tiszta sor, ugye?
A legtöbbször azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet, mert a kalandor szívet tépően vonzó, és persze álnokul többet ajánl, mint amennyit adni tud. Habarodunk rögtön, és jön a nagy fájás. Az újrafájás meg az újrafájás, amikor sorozatban engedjük éltünkbe a kalandorokat.
Andi, egy gyerekkori barátnőm például csakis a kalandorokat hívta be. Pedig szerelmet keresett, szerelemnek indult a dolog minden egyes alkalommal. Hiába mutogattuk mi, többiek vadul, hogy halvány karika van a gyűrűsujján (most húzta le a gyűrűt), Andi kábult mosollyal fogadta az újabb kalandor bókjait. Ha társaságban voltunk, rendszerint el is tűntek gyorsan a szemünk elől. Néhány nap után aztán várható volt Andi telefonja. Sírt sokat. Szidta a férfiakat. Vele soha senki sem bánt becsülettel. A kalandorok is kiszúrták esetlenségét, görcsös tetszeni vágyását.
Buktak rá. Könnyű kis préda volt. Áldozat.
Ma is az, pedig negyven fölött jár. Csak kevesebb a hódoló. Szépsége kopik, szereleméhsége az égig ér. Magányos. Főzőtanfolyamra jár, bár nem kell főznie soha, senkinek. Barkácstanfolyamra is jár. Ez hasznos, fél kézzel cseréli bárhol a villanykörtét, ismeri az ütvefúrót, csavarhúzót. Tucatjával gyártja a madáretetőt, de madárpár nem költözik az általa gyártott szerelemodúba soha. Csak magányos madarak.
Az utolsó kalandor volt az, aki, azt hiszem, végérvényesen összetörte Andi szívét. Sokáig tartott a felépülés, pedig nem volt jobb, és nem tartott hosszabb ideig sem a dolog, mint máskor. A kapcsolat azonban intenzívebb volt, hevesebb, és ez a kalandor ígérte a legtöbbet Andinak. Családot, házasságot, gyerekeket. Andi persze hitt neki, befogadta, segítette, hozta-vitte. Pénzelte is. Szexelt vele naphosszat. (Na, ezt az egyet tette jól. Szerintünk.) Minden más csak a szíve gyötrését segítette elő. Pedig a férfi kedvéért átfestette a haját, aztán levágatta derékig érő tincseit.
A magam részéről akkor már nagyon rosszat sejtettem, érzékeltem, hogy túl vad a hatás, túl sokat vesz el a barátnőmből ez a kapcsolat.
Aztán Andi teherbe esett a kalandortól, aki szinte ezzel egy időben lépett le. Andi megtakarított kis pénzével, néhány nem túl értékes ékszerével együtt. A kocsiját a haverok némi jogszerűtlen, de annál hatásosabb fenyegetés után vissza tudták szerezni. A pasit azonban nem, így Andi magára maradt. Először a lányanyaságtól féltettük… aztán attól, hogy ki sem tudja hordani a terhességét. Nem is tudta szegény, hat hónapos volt a baba, amikor leállt a szíve. Meg kellett szülnie. Én nem voltam ott, de egy közös barátnő igen. Azt mondta akkor, Andi nem áll többé talpra. Soha többé nem lesz az a lány, akinek annak idején, 14 évesen megismertük.
Ma már azért jól van, szerelemre éhes, szerelemre vár. Óvatosabb lett, vagy csak a kora miatt lett kevesebb a körülötte legyeskedő kalandorok száma, nem tudom. De azt igen, hogy kalandoros sorsa nem tette boldoggá. Túl hamar kopott ki a csillogás a szeméből. Azt mondja, ha újrakezdhetné, nem engedne egyetlen kalandort sem az életébe.
Ő lenne kalandor. Csábász. Céda. Szívtipró. Darabokra törné a férfiszíveket. Tudjátok, mit? Ellent kellene mondanom neki… de ilyenkor csak megölelem, és bólogatok bután. Legalább én ne törjem össze az álmait.
