Mindig is duci lány voltam, akit szekáltak a testsúlya miatt. Sokáig szenvedtem a megaláztatástól, a fogyókúráktól, de az idő elteltével sikerült elfogadni és megszeretni önmagam. A világ viszont ezzel nehezen bírkózik meg.
Amikor eldöntöttem, hogy többé nem a súlyom fog meghatározni, a viselkedésem is megváltozott. Többé nem kértem elnézést a létezésemért, tiszteletet követeltem magamnak a családom, a barátaim és a férfiak felől is. Nem gondoltam volna, hogy az embereknek ennyire nehéz elfogadni, ha valaki elégedett önmagával. Mintha a szemükben sértő lenne, hogy egy elhízott ember boldog, és ugyanolyan életre vágyik, mint ők.
Azt vettem észre, hogy az emberek folyamatosan tudatni akarják veled, hogy te nem lehetsz elég jó.
Szeretnék egy kicsit jobban érezni magukat azáltal, hogy neked rosszabb. Amint ezt megértettem, a megjegyzéseket is el tudtam engedni. Hogy az édesanyám hozta az újabbnál újabb diétákat? Ráhagytam, és sütöttem pörit. A barátnőim sorra mennek férjhez, és szánakozó tekintettel néznek rám? Nem panaszkodtam, mert az esküvői torták nagyon finomak voltak. Ha pedig összejöttem valakivel, aki később meg akart változtatni, nem akartam megfelelni, dobtam őt.
Így történt a legutolsó kapcsolatomban is, amikor egyre inkább erőltette, hogy fogyjak le, mert mennyivel szebb lennék. Meguntam és búcsút intettem neki. A többi pasival ellentétben ő iszonyatosan bedühödött, és ordibálni kezdett velem:
“Most komolyan még te dobsz engem? Azt hiszed olyan tökéletes vagy, hogy minden férfi rád vágyik? Ilyen kövéren a kutya se vesz téged feleségül!”
“Meglátjuk” – válaszoltam neki mosolyogva, majd kisétáltam az életéből. Régen egy ilyen heves kiborulástól teljesen összetörtem volna, és hónapokig azon rágódtam volna, hogy igaza van. De nincs!
Eltekintve a méreteimtől, igen is jó fogás vagyok. Gyengéd és kedves. Istenien főzök, és támogatom a páromat az álmai elérésében. Nem félek új dolgokat kipróbálni, (ebbe a hálószobai mutatványok is beleszámítanak) és megértő vagyok. Megállok a saját lábamon is, de örömmel megosztanám az életemet olyannal, aki arra érdemes.
Mivel ez a véleményem önmagamról, találtam is olyat, aki ezzel egyetértett.
Nem kellett olyan sokáig várnom, mire betoppant az életembe az, aki nemcsak egy duci lányt látott bennem, hanem az előbb felsoroltakat. Nem akart megváltoztatni, soványabbnak látni, egyszerűen csak engem akart. Így amikor letérdelt elém, nem gondolkodtam: igent mondtam.
Természetesen most még mindenkinek új az élmény. A körülöttem élők nehezen emésztik meg, hogy valaki úgy szeret, ahogy vagyok. Egy kicsit sem könnyebben, vagy szebben. Már felkészültem az esküvőt övező megjegyzésekre, mint a menyasszonyi ruha mérete, vagy a torta nagysága, de mindez eltörpül amellett, hogy végre rátaláltam arra, aki le akarja élni velem – és a plusz kilóimmal – az életét.
Bogi történetét Juhász Adél jegyezte le
