Egy házasság mindig nehézségekkel jár. Ennek egyik mérföldköve a gyermekvállalás, és az azzal járó kellemetlenségek. Bármennyire is nehéz egy serdülő és lázadó kamasszal, a fizikai bántalmazás akkor sem megoldás. Sok más út közül választhatott volna, de ő mégis megütötte.

Egy atyai pofonnal nem is lenne baj, ha annak nevelő szándéka van. De ezek közül most egyik sem teljesült. A jelenlegi párommal, csak néhány éve vagyunk együtt, a gyermekem pedig az előző házasságomból való. A pasimnak semmi joga nem volt megütni a fiamat. Még akkor sem, ha kiprovokálta.

A gyereknevelés sosem abból áll, hogy ha a gyerek rosszul viselkedik, megütjük. Meg kell értenünk az érzéseit, beszélgetnünk kell vele. Valószínűleg nem véletlenül viselkedik úgy, ahogy. Én nem hiszek a fizikai fenyítésben. Igyekszem mindig a többi lehetséges módszert alkalmazni. Szerintem az őszinte kommunikációban és az érzések kimondásában van a kulcs. Főleg egy kamasz esetében.

A szüleimnek nem volt erőssége a jó kommunikáció. A családi ebédek többnyire veszekedésbe torkollottak egymással és velem is. Sohasem értettem, hogy a kiabálás és a fenyegetőzés miért vezetne jó eredményre, ők mégis így éltek le egy egész életet. De sajnos nekem is el kellett ezt szenvednem.

Forrás: Unsplash

A szüleim ráadásul szintén sokszor használták a fizikai erőt fenyítésként. Leginkább az apám. Velem és anyámmal szemben is. Ez soha nem hozott eredményt, anyám mégis hagyta magát, és szabad utat engedett az erőszaknak.

A mostani helyzetemben nem tudom, mit tehetnék. Próbáltam beszélni a pasimmal, de ő váltig állítja, hogy ez volt a helyes döntés és, hogy ebből majd tanul a gyerek. Én viszont csak azt látom, hogy a fiam elkezdett félni tőle és elkezdett visszahúzódni itthon.

Én is egyre többet veszekszem a pasimmal az indulatai miatt és sokszor látom a szemében az agressziót. Félek, hogy egyszer engem is megüt. De akkor mindennek vége lenne közöttünk. Nem szeretném, hogy odáig süllyedjünk, de ha kell, bírósághoz fordulok.