Nem a mesékben látott „boldogan éltek, míg meg nem haltak” féle nyálas romantikára vágyom, de azért mindennek van határa!
Amikor igent mondtam a lánykérésre, akkor úgy tűnt, hogy minden rendben lesz. Mind a kettőnk családja örömmel fogadta a hírt, a barátok gratuláltak. Tudtam, hogy a jövendőbeli férjem mellett nem kell aggódnom majd az anyagiak miatt. Ezt nem úgy értem, hogy úszkálunk a pénzben, de van rendes munkája, lakása és kocsija is. Az éves nyaralásokkal sincsen gond. Tökéletesnek hangzik, igaz? Eleinte én is azt hittem…
Az első baljóslatú jelek pár hónappal az esküvő után jelentkeztek.
Korábban nem volt rá jellemző, de egyre gyakrabban maradt ki a barátaival. Ezt még elviseltem volna, de amikor hajnalban részegen, a sötétben botladozva összetört valamit, ne adj isten mellé pisilt a vécének, akkor a világért sem tett volna rendet. Ha én nem oldom meg, akkor napokig úgy maradt volna minden koszosan.
Azután ott vannak a számlák. Amikor csak barátnőként laktam nála, addig mindent maga intézett. Mostanában elfelejti befizetni időben, de nekem sem szólna, hogy intézzem el. Amikor a már sokadik felszólítást nyomta a kezembe, csak akkor jöttem rá, hogy baj van. Utána ki szenvedett a szolgáltatókkal? Persze, hogy én.
Majd jött a karácsony, úgy alakult, hogy a nagy családi összejövetel az ő szüleinél, és az én szüleimnél is ugyan arra a napra esett. Kinek kellett megoldania a helyzetet? A férjem kitalálta, hogy mehetünk az én családomhoz, csak nekem kell megbékítenem az anyósomat. Magyarázzam el én neki a helyzetet, majd engeszteljem is ki. Véletlenül sem ő folytatta volna le ezt a kínos beszélgetést. Ezek után hetekig ferdén néztek rám a szülei.
Ami a legjobban bosszant, hogyha kérek tőle valamit, természetesen megígéri, majd elfelejti. Ebből pedig számos kellemetlen helyzet adódott. Elfelejtett bevásárlások miatt furán elkészült vacsorák, utolsó pillanatban realizált szülinapok miatt lázas ajándékvásárlás a férjem helyett, rosszul foglalt szállás miatt majdnem előbb kidobtak minket a hotelból… Nem azt mondom, hogy végül nem oldottam meg minden helyzetet.
De hova lett az a talpraesett férfi, akihez hozzámentem?
Amikor már nagyon elegem volt, egy délután megkérdeztem az anyósomat, hogy nem vett-e észre valami változást a fián? Olyan más, annyira szétszórt lett. Először nem értette, mire gondolok, így elmeséltem neki mindent. Amit válaszolt, attól még most is felmegy bennem a pumpa.
Kiderült, hogy eddig az anyósom járt át takarítani a lakásba, amikor nem voltunk otthon. Hazafelé menet a férjem mindig beugrott hozzájuk, hogy az összekészített élelmiszereket elhozza tőle, neki nem is kellett boltba mennie soha. A számlákat az apja intézte, mert hozzáférése volt a bankszámlájához. A szülinapokat ki más, mint a kedves anyukája tartotta fejben. Ráadásként ő is segített intézni a hotel foglalásokat, ha el akart a pici fia utazni valahová.
Amikor megkérdeztem, hogy akkor mi változott mostanában, arra csak annyit mondott a férjem édesanyja:
"Te vagy a felesége, most már ez a te feladatod!"
Csak pislogni tudtam döbbenetemben. Kizárólag arra tudtam gondolni, hogy most feladom, és elválok, vagy felnevelem az anyja helyett a férjemet. Én nem ezért mentem férjhez…
Barbi történetét Fenyvesi Mira dolgozta fel.
