A legtöbbünk elfogyasztott már legalább egy anyóst ezen a világon – természetesen vacsorára csak képzeletben tálaltuk fel. Az anyósok jók. Az anyósok hasznosak. Szerethetőek. Főleg, ha elég messze vannak, mondjuk Ausztráliában.

Többször felhoztam már az összeköltözés lehetőségét, de olyan, mintha meg sem hallaná. Tini lánynak érzem magam akkor, amikor a szülei lakásában találkozunk, ráadásul az anyja úgy kezel minket, mintha általánosból érkeznénk hozzá haza. Miért nem költözhetünk végre össze?

Őszintén érdekelne, hogy létezik-e olyan ember a világon, aki jóban van az anyósával. Fiatal koromban rengeteg rémtörténetet hallottam a vérmes anyukákról, akik mindent megtesznek azért, hogy megkeserítsék a menyük életét, és úgy tűnik, hogy nekem kijárt minden egyes ilyen szörnyűség. 

Azt tartom a világon a legfontosabbnak, hogy a gyerekeim boldog életet éljenek. Emiatt nem hagyhatom, hogy a fiam elvegye a barátnőjét, aki egyértelműen papucs férjet csinálna belőle.

Az anyós és a meny közötti rivalizálás szinte “elvárás”, kezdve az anyós viccektől a mamahotelben élő férfiakig. Azonban nem kell, hogy átok legyen az anyós. Ugyanúgy lehet segítőkész, hasznos, sőt, még támogató is.

Pár hónapja vettem észre, hogy valami nem stimmel a lakásommal, amikor hazaérek. Nem minden alkalommal tűntek fel az apró változások, de idővel egyre biztosabb lettem abban, hogy nem az elmém játéka, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy hagytam őket. De ki járhatott itt?

Csak azt szeretném, hogy könnyebb legyen neki a kicsivel, miért zárkózik el a segítségtől?

A jó szándéknak is megvannak határai! Van egy pont, amikor már a szülő jóakarata nem talál kellemes fogadtatásra. Főleg, ha aktus közben zavar meg…