Csak azt szeretném, hogy könnyebb legyen neki a kicsivel, miért zárkózik el a segítségtől?
Nem akarok tolakodó lenni, de tudom, milyen nehéz az anyukák élete, és hogy néha elkél egy segítő kéz, amibe bele tud kapaszkodni az ember. Nem szégyen az, ha nem tudsz mindent egyedül megoldani, de úgy érzem, a menyemnek nehezére esik lejjebb adni a feladatokból.
Mindig is távolságtartó volt
Más a neveltetése, mint amit én adtam a fiamnak. Mindig is távolságtartó volt velünk, pedig mi próbáltuk befogadni a családba. Már a kapcsolatuk elején is minden családi eseményre hivatalos volt, mégis mindig úgy éreztem, nem tud rendesen feloldódni a társaságunkban. Talán furcsa volt neki, hogy nekünk nagy és összetartó családunk van, akik tartják egymással a kapcsolatot, míg ő egykeként nőtt fel. Ennek ellenére támogattam a házasságukat, mert jóravaló lány, és a fiam is boldog mellette.
Mióta viszont megszületett a kis unokánk egyre inkább kijönnek a gondolkodásbeli különbségek.
Amikor megszületett a kicsi, arra számítottam, hogy elkél majd a segítség az első egy-két hétben, így készenlétben álltam. Ám hiába ajánlottam fel a segítséget, nem kellett neki. Azt mondta, jól megvannak, szeretnék egyedül megélni ezt az időszakot. Bár nem esett jól, ezt el tudtam fogadni. Azt is megértettem, hogy karácsony estéjén hármasban szerettek volna ünnepelni, pedig előtte hagyományosan mindig nálunk tartottuk a vacsorát, ahova rajtuk kívül mindenki eljött. Azzal viszont nem tudok egyetérteni, hogy nem tudja elfogadni a segítséget olyan alkalmakkor sem, amikor láthatóan jól jönne neki.
Talán félti tőlünk?
A szomszédos városban lakunk a férjemmel, nyugdíjasként, így bármikor elhozhatná az unokánkat, ha dolga van, de mindenhova magával cipeli, legyen szó arról is, ha fodrászhoz megy. Én pedig már többször felajánlottam azt is, hogy szívesen elmegyek hozzájuk is arra a pár órára, amikor el kell mennie otthonról, mindenkinek jobb lenne, de mindig csak egy "Köszönöm, megoldom!" a válasz rá.
Már arra is gondoltam, hogy nem meri ránk bízni a kicsit.
Amikor ezt megemlítettem a fiamnak, természetesen azt mondta, hogy badarságokat beszélek, mégis így érzem. Ez ráadásul az unokámnak sem tesz jót, annyira hozzá van nőve az édesanyjához, hogy lassan már az apjával sem marad meg, ha egyedül vannak. Pedig előbb-utóbb el kell szakadniuk egymástól, jobb lenne már kiskorától arra nevelni, hogy bizony vannak olyan helyzetek, amikor nincs a közelben az anyukája…
