Napjainkban az intimitás és a testiség már egyre kevésbé tabutémák, ennek pedig határozottan megvannak az előnyei – míg régebben sokszor csak kerülgették a forró kását az emberek, addig most igazán ki tudja ismerni a potenciális partnerét az ember, annak minden igényével együtt. Ez a fajta nyitottság azonban hátrányokkal jár, hiszen mindenki kíváncsi a másik múltjára, ezt azonban én már tabutémának nyilvánítottam – és lehet, hogy ezt neked sem ártana megfontolnod.
Huszonnyolc éves vagyok, és tizenkilenc éves koromtól kezdve mondhatni aktívan randizom és ismerkedek kisebb megszakításokkal – egyik kapcsolatom sem haladta meg a fél évet, így volt időm megtapasztalni randik és pár hetes románcok kész tömkelegét. Viszonylag későn kezdtem, amikor az első randimra tartottam – majdnem húsz évesen -, addigra már az összes barátnőm jelentősen több tapasztalattal rendelkezett nálam, azonban rövidesen én is behoztam a lemaradásomat. Sokat tanultam és tapasztaltam az évek során, azonban az egyik legfontosabb szabály, amit magamnak állítottam, az az, hogy sosem osztom meg, hány férfival feküdtem le.
Hogy miért? Mert soha nem volt előnyös számomra, sem az aktuális partnerrel való kapcsolat szempontjából, ha megismerte a bűvös számot.
Az első pár évben prűdnek könyveltek el, és szinte égtek a vágytól, hogy egy tapasztalatlanabb, szűziesebbnek ható lány listáján a következők lehessenek. Ekkor még fiatal voltam és naiv, egyenesen hízelgő volt számomra, hogy a pasiknak bejön, hogy alig volt valakivel dolgom előtte – évekkel később jöttem csak rá, hogy a vonzalmuk nem volt több beteges irányítási vágynál, és ez inkább egy fétis volt számukra, mint valódi érdeklődés felém.
Ahogy eltelt pár év, de megállapodnom továbbra nem sikerült, az intim partnereim listája akarva-akaratlan nőtt. Ez pedig véletlenül sem azért volt, mert mindenkivel ágyba akartam bújni, csupán telt az idő, nekem meg sok olyan férfi keresztezte az utam, akiket többnek hittem, mint amilyenek valóban voltak.
Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy a húszas éveim második felében már magasabb számot mondjak, amikor felmerül az ominózus kérdés.
Míg évekkel korábban kaján mosoly ült ki az úriemberek arcára, addig a magasabb szám hallatán elkerekedett a szemük, sokszor nem tudták leplezni a megvetésüket irányomba, vagy szimplán nem kerestek többé. A jelenség mélységesen feldühített, hiszen tudtam, hogy nem én változtam – ugyanaz a lány vagyok, aki tizenkilenc évesen fülig szerelmes lett az első randi partnerébe, és aki akkor, hat-hét évvel később is meg tudta látni a szépet az összes férfiban.
Rá kellett jönnöm, hogy ez a szám valójában nem engem zavar – ismerem magam, tudom, hogy nem vagyok sem prűd, sem könnyűvérű – ez azokat a férfiakat zavarja, akik tapasztalt és magabiztos nő helyett inkább egy tapasztalatlan lányt szeretnének, aki engedelmes, és akire hatással lehetnek. Az én értékemből nem vesz el azon férfiak száma, akikkel lefeküdtem, valójában pedig nem is releváns egy bimbózó kapcsolatban – aki pedig ezt nem fogadja el, az nem hozzám való.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
