Egészen addig nem gondoltam hatalmas bűnnek, hogy 30 évesen nem találtam meg az igazit, míg anyám el nem csalt egy vakrandira…
Amikor azt érezzük, hogy le akarunk feküdni a másikkal egy randi után, az általában jót jelent. Legalábbis azt biztosan, hogy a testi vonzalom megvan részünkről, ami már félsiker. A kérdés már csak az, hogy mikor lépjük meg a dolgot?
Tudom, sokan azt mondják, nem szabad az első randin ágyba bújni. De ha jön a lehetőség, miért ne? Valamit rosszul csináltam?
Én sosem értettem a hűtlenséget. Ha már nem szereted a másikat, akkor miért nem szakítasz vele? Ha szereted, mégis lefekszel egy másik nővel, akkor az milyen szerelem?
Ha alapvetően nincs is semmi gond a külsőnkkel, néha érezhetjük úgy, hogy nem vagyunk túl vonzóak mások számára. Elsődlegesen önmagunkat kell rendbe tennünk, hogy kifelé is a magabiztosságot sugározzuk, hiszen aligha van dögösebb annál, mint, aki tisztában van önmagával, elfogadja és szereti saját magát. De mi van akkor, ha bevethetünk egy kis trükköt is, hogy fokozzuk a felénk irányuló vonzalmat?
Az első randikon általában hárman szoktak részt venni: az a fél, amelyik kezdeményez, az aki elfogadja a meghívást és a kínos csend. Ezek a pillanatok lehetőséget is teremthetnek arra, hogy jobban megismerjük a szemben ülő embert. Ehhez azonban az szükséges, hogy kellően felkészülten érkezzünk a randi helyszínére.
A félelmeim tudatos elengedése kellemetlen és rengeteg energiát igénylő folyamat volt, én mégis belevágtam. Eleinte nem volt egyszerű, de idővel egyre könnyebbé vált az elengedés.
A szexualitás és az intimitás közel sem számítanak tabu témának a 21. században, de mi van akkor, ha valaki úgy érzi “kicsúszott az időből” és már sosem fogja megtapasztalni? Tényleg van olyan, hogy túl késő?