Nézőpont kérdése, hogy felnőtt voltam-e már, de emlékszem arra az érzésre, amikor a gyerekkorom miatti szomorúságot elkezdte felváltani a düh. Nagyjából 20 éves lehettem, és a düh nem tombolt bennem, hanem inkább bátorságot adott ahhoz, hogy végre felismerjem és kimondjam, hogy velem nemcsak, hogy kiszúrtak gyerekkoromban, hanem egyenesen bántalmaztak. Nem is csak egy ember, hanem majdnem minden felnőtt a környezetemben.

8 éves voltam, amikor elváltak a szüleim, és visszatekintve fura belátni, hogy egyáltalán nem a válásuk jelentette az életemben a fő problémát akkoriban, és a traumák gyökerét sem ez okozta, hanem az emberek, akikkel a szüleim hamarosan összejöttek. Az elején minden egész idilli volt, a szüleim válásáról jól elterelte a figyelmemet apukám új barátnője, aki kedves, érdekes és szép volt, legalábbis gyerekszemmel. Elég gyorsan haladtak közöttük a dolgok, másfél évvel a megismerkedésük után már össze is költöztek és összeházasodtak.

Azt hittem, hogy amit a mesékben láttam a gonosz mostohákról, csak kitaláció és túlzás, de amint összeházasodtak, mintha az én életem is valami sablonos Disney-filmmé vált volna.

Apukám felesége minden erejével azon volt, hogy engem mindenki előtt kezelhetetlen, rossz gyereknek állítson be, ami apukámmal sikerült is. Hamarosan szinte folyamatosan mérges volt rám valami kitalált dolog miatt, míg ha nem volt otthon, a felesége tartott sakkban folyamatos gonoszkodással, megjegyzésekkel és hisztivel. Még el is mondta, hogy gonosz vagyok, és félnem kellene tőle. Felnőtt fejjel már egyáltalán nem értem, hogy vette ehhez a bátorságot, miért nem ő félt, hogy valaki elkapja, hogy bánt engem, de végül is senki nem kapta el soha. Az egyetlen dolog, ami javított a helyzeten, hogy lassan felnőttem, és már egyáltalán nem ijedtem meg tőle.

Amikor már nem féltem, elvesztette a hatalmát.

Ez idő alatt anyukám sem volt rest, és az ő férje már elsőre sem tűnt érdekesnek vagy kedvesnek. Csak sokkal később tudtam meg, hogy anyukámat már akkor bántotta fizikailag, amikor még házasok sem voltak, de anya már akkor sem tudta, hogy hogy léphetne le tőle. A hétköznapokban ő is a verbális és érzelmi megfélemlítést alkalmazta leggyakrabban, megspékelve egy kis veszélyeztetéssel, arra ugyanis halványan emlékszem, hogy még akkor is ivott vezetés közben, amikor én és a testvérem is az autóban ültünk. Anyukámat elszigetelte, zsarolta, pont, ahogy a nagykönyvben le van írva. Amikor azt érezte, hogy már nincs hatalma felettünk, és senki sem veszi komolyan a megfélemlítésre irányuló próbálkozásait, csak még dühösebb lett.

Egy bántalmazó sem bírja elviselni, ha megfosztják az eszközeitől.

Mi az egészből a tanulság? Én egész gyerekkoromban tűrtem, hogy folyton valaki más miatt volt gyomorgörcsöm. Éreztem, hogy ez nincs rendben, de nem tudtam segítséget kérni. A környezetemben lévő más felnőttek sem avatkoztak be, pedig voltak egyértelmű jelei, hogy nem vagyok rendben. Éveknek kellett eltelnie, mire elég önbizalmam lett ahhoz, hogy rájöjjek, nem én vagyok gonosz, és ki merjek állni magamért. Mégtöbb évnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ami velem történt, több volt egyszerű igazságtalanságnál, hanem szisztematikus és évekig tartó, mentális és verbális abúzus volt. Most már teljesen megértem, miért telik valakinek húsz évbe, mire el meri mondani, hogy ő is áldozat volt.

Zsófi történetét Király Etel írta le.