Aki még soha nem volt benne, az nem tudja elképzelni, milyen egy bántalmazó kapcsolatban élni. Ahogy azt sem, miért marad benne az ember. Én sajnos pontosan tudom a választ a miértre.

Azért írtam meg a történetemet, hogy segíteni tudjak azokon az embereken, akik hozzám hasonló csónakban eveznek, de a környezetük nem figyelmezteti erre. Remélem, hogy a levelem eljut hozzájuk!

Még máig sem sikerült megszoknom a gondolatot, hogy gyerekkoromban áldozat voltam és semmilyen segítséget nem kaptam. Elhittem, hogy megérdemlem, és csak akkor tűnt fel, hogy az egész nem volt rendben, amikor már rég túl voltam ezen az életszakaszon.

Egészen idáig azt hittem, hogy ismerem a férjemet, de azok után, amit mondott a húgomról és erről az egész helyzetről, nem tudom, hogy mi tévő legyek? Mire számítsak? Ha hasonló helyzetbe kerülök, mint a testvéremék, akkor készüljek a pofonra?

Életem legboldogabb éveit élem a férjemmel, akit teljes szívemből szeretek és tudom, hogy ő is engem. Mégis, akárhányszor meghallom, hogy zördül a kulcs az ajtó előtt, és kattan a zár, mindig elkezd hevesen verni a szívem. Felugrok, és elkezdek valamin serénykedni, mert eszembe jut apám és a gyermekkorom.

Csak évekkel később jöttem rá arra, mennyi kárt okozott az életemben anyám nevelése. Azt hittem, törődő, ám néha szigorú volt velem, nem gondoltam volna, hogy az életem minden területén érezhető volt nevelésének negatív hatása.

Képtelen vagyok arra, hogy egészséges kapcsolatokat alakítsak ki az életemben. Ennek több oka is van, ám a legfontosabb az, hogy a pasik mindig elmenekülnek akkor, amikor felhozom, hogy szeretem, ha megbüntetnek.

Kedves Anyuka!

Számodra én csak egy idegen vagyok, akinek még az arcára sem emlékszel, mégis írnom kell neked, mert a szavaid mélyen  belém vésődtek, ahogyan a kislányoddal beszéltél abban a boltban, ahol vásároltam. Remélem egyszer elérnek hozzád a szavaim.