Igen, egyedülálló vagyok – idáig stimmel a történet. Felnőtt koromra önálló és független nő lettem, aki megteremtette magának azt, amire vágyott – vagy legalábbis jó úton jár afelé, hogy megteremtse magának. Elégedett vagyok az életemmel, ami közel sem tökéletes és problémamentes – de mivel minden területen a maximumot hozom ki a körülöttem lévő lehetőségekből, teljes nyugalom és lelki béke uralja a mindennapjaimat. Hosszabb ideje egyedülálló vagyok, és emögött némi tudatosság is van – tehát ha úgy vesszük, a szakirodalom szerint valóban szingli vagyok.
Viszont ha úgy adódna, én nagyon szívesen feladnám a jelenlegi „családi” állapotomat, ami gyakorlatilag nem létezik. Pedig nem, nincs kapuzárási pánikom. Nem rettegek attól sem, hogy talán egyedül halok majd meg vagy hogy sosem lesz esküvőm. Nem kattogok továbbá azon sem, hogy vajon hány éves koromban kezd majd el radikálisan csökkeni a petesejtjeim száma. (Egyébként 30. Természetesen az ember környezetében mindig van valaki, aki erre kéretlenül is felhívja a figyelmet. A tiétekben most én lettem az. Szívesen.)
Tehát sem megkeseredettnek, sem boldogtalannak nem érzem magam, pedig ezt az élethelyzetet dobta a gép. Egyedülálló vagyok és a helyén tudom kezelni a helyzetet, azaz élvezem a dolog esetleges előnyeit:
Ez mind szuper. De tudom, hogy létezik egy még ennél is jobb állapot: amikor szerelmes vagyok és boldog párkapcsolatban létezem.
Mert mondjuk ki a nyilvánvalót: szerelmesnek lenni jó.
Ha az ember szerelmes, a kávénak jobb lesz az illata. (Az íze is.) A nap még szebben süt. A sárga csekkek nem hoznak magukkal kétségbeesést. A szomszéd pedig nem tudja reggelente olyan korán kezdeni a falfúrást, hogy idegesek legyünk tőle.
Épp ezért nem hiszek abban, hogy a szerelemre bárki is tudatosan mondana nemet. Elhiszem, hogy vannak, akik például a karrierjük miatt úgy döntenek, hogy nem akarnak párkapcsolatot, családot, gyereket – de ha az érzés felüti náluk a fejét, lőttek a terveiknek. Ha a szerelem jön, akkor baromira nem kérdezi meg, hogy egyébként alkalmas-e a pillanat.
Továbbmegyek: párkapcsolatban lenni is jó – ha az ember az arra érdemes emberrel van együtt. (És persze, ha az ember maga is olyanná válik, aki párkapcsolatra érdemes a másik szemében. Mert ugyebár kettőn áll a vásár: ne csak mások felé legyenek elvárásaink, hanem önmagunk felé is.)
Itt el is érkeztünk az egyik problémámhoz, nevezetesen ahhoz, ami miatt úgy döntöttem, nem akarok mindenáron pasit magam mellé: rengeteg elcseszett párkapcsolatot látok. De tényleg rengeteget. Olyanokat, amiket általában egyetlen egy dolog tart össze: az egyedülléttől való félelem.
Amikor a szingliség mellett döntöttem, én az egyedülléttől való félelmemet engedtem el. Mert nem azt határoztam el, hogy egyedülálló maradok mindenáron – hanem azt, hogy nem kell kapcsolat bármi áron. A kettő között pedig óriási a különbség.
Az ember családi állapota nem kizárólag elhatározás kérdése, ezért nem túl érett dolog valakit emiatt kritizálni. A párkapcsolatban élők és a szinglik mégis előszeretettel szívják egymás vérét. Én például gyűlölöm, ha valaki feltűnően lesajnál, amiért nincs pasim – pedig ez rendszeresen megtörténik. Engem nem kell emiatt sajnálni, ugyanis teljes mértékig ki vagyok békülve a helyzetemmel. Nem a szingliséggel van bajom, hanem a szó mögött rejlő értékítélettel: egyedülállóként létezni se nem menő, se nem ciki. Legalábbis mindaddig teljesen rendben van ez az állapot, amíg az ember a helyén kezeli a dolgokat.
Van ugyanis két olyan félelem, amit nekünk, szinglinek kell elengednünk idővel: a kötődéstől és a felelősségvállalástól való félelmet. Mert miközben sokan görcsösen keresik a szerelmet, legalább ugyanannyian menekülnek kényszeresen az érzelmeik és azok következményei elől.
Az egyedüllétből ugyanúgy ki lehet hozni a maximumot, mint egy párkapcsolatból. Ahogy abban sincs különbség a két állapot között, hogy mindkettőt tudni kell elengedni, ha úgy hozza az élet. Márpedig néha úgy hozza.
