De miért?
Nekem például mindig volt kifogásom. Huszonévesen az, hogy babát várok, most szültem, szoptatok. Minek mozogjak? Nézzétek, visszanyertem az alakom egy hét múlva! Mintha az egészséges életmód egyenlő volna a test súlyával, formájával. Van köze hozzá, de nem ugyanaz. Észrevétlen tűnik el az energia, az erő, pedig látszólag karcsú, látszólag egészséges a test. Csak éppen elpuhul, ellustulnak a sejtek, a szövetek is.
Harmincévesen a kifogás a munka volt. Meg a kevés szabadidő. Meg a gyereknevelés. Eszembe se jutott, hogy a példám a minta az egészséges élethez vezető úthoz a gyerekeimnek is.
Még jó, hogy ők alapvetően mozgékonyak voltak, a sport akkor az volt, hogy rohantam utánuk. Karbantartottak valamennyire. Úgy-ahogy. Azt hittem, pont elég.
Menni kell, futni kell
Aztán tényleg jött a munka. Az a robotolós fajta. Az a lábzsibbasztó fajta. 10-12 óra gép előtt. Felállás nélkül. Ész nélkül. Akkor már éreztem, hogy futnom kellene. Mindegy, merre, de mielőbb. Gyorsan, mielőtt késő lenne.
Ma már azt is tudom, nincs olyan, hogy késő. Fel kell állni, és kész. Menni kell. Futni kell. Először ötven métert. Aztán százat. Nem baj, ha csurog a könny, ha vizes lesz az orr, ha ordibál a tüdő.
Az én módszerem ez volt az elején
Eltelt egy hét, eltelt kettő. Már nem sétálok futás közben, vagy csak akkor, ha ahhoz van kedvem. Egyébként futok. Na nem sokat. Három kilométer most a csúcsok csúcsa nálam. Nem vagyok elégedett, de ezt a három kilométert lefutom. És ez sokkal több a nulla futólépésnél, lépcsőn vánszorgó lihegésnél. Haladok. Gyertek ti is velem. 100 lépés futás, 100 lépés lihegés…
