Most kezdhetném azzal, hogy kislánykoromban balerina szerettem volna lenni – de ez nem így volt. Katona akartam lenni, mert engem valamiért a terepmintás egyenruha fogott meg. A balerinakorszak nálam kimaradt. Na jó, vicceltem. Nincsen olyan nő, aki kislányként ne balerina szeretett volna lenni – ez alól pedig én sem vagyok kivétel. Ez a régi álmom most teljesült egy órára, ugyanis kipróbálhattam, milyen a felnőtt balett.
A 2010-ben bemutatott Fekete hattyú után világszerte kitört a balettláz, és hirtelen mindenki Natalie Portman akart lenni. Azokat is érdekelni kezdte a tánc, akik addigra már lemondtak róla, hogy valaha profi táncos legyen belőlük.
A film népszerűségéből hamar virágzó üzletág lett: a világ nagyvárosaiban sorra nyíltak a stúdiók, amik az idősebb kezdők oktatására specializálódtak. Bár itthon még újdonságnak számít a dolog, szerencsére akadnak termek, ahol kipróbálhatjátok magatokat. Én a Miami Balett kimondottan felnőtteknek szánt kezdő órájára látogattam el – nem kevés félelemmel.
Tudnotok kell rólam, hogy a rendszeres sportolás több mint 10 éve nem képezi a mindennapjaim részét. Illetve a gondolata igen – hiszen én is minden este azzal a gondolattal fekszem le, hogy másnap már tényleg elmegyek futni a szigetre. Vagy veszek egy szobabiciklit – és használom is. Vagy hasizomerősítő gyakorlatokat végzek a lakástól körülbelül 100 méterre lévő edzőterem zsírégető tornáján – szám szerint négyet, aztán még négyet, aztán még négyet, aztán az utolsó négy után még négyet.
A sportolás elhanyagolása nemcsak aljas húzás magatokkal szemben, de egyfajta ördögi kör is. Minél régebb óta nem edzetek rendszeresen, annál nehezebben mentek el egy akármilyen órára, mert tudjátok, hogy bele fogtok dögleni. Az én fejemben is ugyanazok a kérdések ismétlődtek:
Mi van, ha nem fogom bírni szusszal? Ha én leszek a legbénább? Ha nem fogom tudni megcsinálni a gyakorlatokat?
Bár ezzel a negatív mantrával indultam el otthonról, az aggodalmam csak addig tartott, amíg meg nem érkeztem a teremhez. A recepción a világ legkedvesebb balerinája – illetve tánctanára –, Lukács Annamária fogadott, aki gyorsan körbevezetett a helyen és biztosított róla, hogy ki fogom bírni az órát. Mire az öltözőig értem, már kellően felturbózta az önbizalmamat.
Elmondta, hogy nagyon vegyes közeg jár hozzájuk: a tizenévesektől kezdve egészen az ötvenesekig mindegyik korosztály képviselteti magát. Gondoltam, ez biztos csak a szokásos marketingduma, aminek nem fogok bedőlni! Nyilván mindenki huszonéves lesz és vérprofi.
Hát, tévedtem. Ugyanis amikor szép lassan megérkezett mindenki a terembe, rá kellett jönnöm, hogy tényleg nagyon vegyes a csoport. Valóban volt köztünk harmincas és negyvenes nő is, sőt! Negyvenes férfi is.
Bár egy kezdő csoport tagjairól van szó, valami azonnal szemet szúrt: olyan egyenes háttal érkezett mindenki, amit egy first lady is megirigyelhetne. Na igen, például emiatt érdemes balettra járni még akkor is, ha nem az Operaház színpada a végcél. Ezek az órák olyan testtudatot és tartást adnak nektek, mint semmi más.
Hogy ki miért jár, az persze egyénenként változó. Van, aki a gyerekkori álmát teljesíti be. Van, akit az alakformáló hatása motivál. Más az órák hangulatát imádja. De akadnak szép számmal profi sportolók is, akik kiegészítő edzésként járnak ide. Például egy bokszoló is a stúdió rendszeres vendége, akit az edzője küldött az órákra, hogy "folyamatosabbak" legyenek a mozdulatai a ringben.
Tehát biztosíthatlak titeket arról, hogy nem fogtok – nem tudtok – kilógni a sorból.
Az óra az egyszerűbb gyakorlatokkal indul és az összetettebb mozgásfolyamatokkal zárul. Bár a feladatok egyre nehezebbek, én mégis azt gondolom, hogy az első 10 perc a leghúzósabb. Az utcáról beesve nem egyszerű megszokni a megfelelő tartást.
Hasat be, mellkast ki, vállat le, állat fel, csípőt előre, hüvelykujjat tenyér felé – ez pont 6 dologgal több annál, mint amire a puszta létezésemen kívül figyelni tudok, ha cicanadrág van rajtam és magamat kell bámulnom egy tükörben.
Szerencsére Annamari folyamatosan körbejár közöttünk és segít. Megigazítja az autóstoppos hüvelykujjamat, a rossz helyen lévő karomat és az önbizalomhiány miatt inkább lefelé hajló államat. Rajta kívül a csapatot is csak dicsérni tudom, ugyanis még a mögöttem álló ember is segített olykor a helyét kereső lábfejemnek.
Nem fogom szépíteni, az első pár percben vért izzadtam. Kényszeresen bámultam a faliórát, és egy ponton komolyan elgondolkoztam rajta, hogy vajon jár-e egyáltalán. Aztán nem tudom, mi történhetett, de két-három gyakorlat után teljesen belefeledkeztem az egészbe. A demi pliék és rölövék hirtelen nem tűntek olyan kivitelezhetetlennek, mint amilyennek gondoltam őket. Engem lepett meg a leginkább, de élvezni kezdtem a dolgot.
Bár kívülről minden mozdulat könnyednek és légiesnek tűnik, hadd romboljam le az illúziót: a balett kőkemény. Nehéz és fájdalmas. Ezért aki előtt csak a hófehér tütü és a selyemmel borított spicc-cipő képe lebeg, azt érheti meglepetés.
A Pinterest hazudik. A balett nem az a habkönnyű, pasztellszínű álom, amire mindenki gondol. A balett komoly izommunka és rendületlen szorgalom eredménye. Valami olyasmi, ami nem hullik az öletekbe, de érdemes érte megdolgozni. Még akkor is, ha elmúltatok 18, 29, vagy épp 42.
De ami ennél is fontosabb: a balett valami olyan, ami most már számotokra sem elérhetetlen. Ha mindig is arról álmodtatok, hogy egyszer balettozni fogtok, akkor vágjatok bele!
Ha én meg tudtam csinálni, nektek miért ne menne?
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
