Ha valaki mögött van teljesítmény, akkor az ő – ehhez képest olyan alázattal, tisztelettel és kedvességgel fogad minket vasárnap délután az Operában, hogy azt tanítani kellene. Látszik rajta, hogy az is boldoggá teszi, ha valakinek mesélhet a világról, amelyben a mindennapjait tölti.

Édesanyád terelgetett a balett irányába. Ha egyszer édesapa leszel, te beíratnád a gyerekedet balettra, ha tiltakozna?

Én nem bántam meg, hogy így alakult – még akkor sem, ha ez nagyon sok nehézséggel, lemondással, álmatlan éjszakával és feszültséggel is járt. Szerintem én is úgy fogok majd hozzáállni a dolgokhoz, mint anyukám – persze nem kizárólag a balettal kapcsolatban.

Ha a gyerekemnek valamihez tehetsége lesz, azt lehet, hogy egy kicsit szintén erőltetni fogom.

Amiben egy gyerek jó, abban előrébb van, mint a többiek – így könnyen érhetik sikerélmények. Ha pedig sikerélmények érik, akkor könnyen megszereti az adott területet. Talán nálam is ilyesmi történt.

Egyre szívesebben látogattam az órákat, egyre többet jártam színházba, egyre több táncost láttam – mire észbe kaptam, magába szippantott ez a világ…

A mai napig élénken él bennem az élmény, amikor a kulisszák mögül nézhettem egy előadást. Nemcsak azt láthattam, amit a nézők, hanem azt is, amikor a szóló után lejött a táncos a színpadról, lihegett, köpködött, kimerülten a földre vetette magát. Ez akkor elvarázsolt, és ez az érzés a mai napig tart.

Forrás:

Molnár Ancsa

Nem szabad általánosítani, de a fiúkat általában hidegen hagyja a balett. Hogy élted meg, hogy neked valami olyasmi tölti ki a mindennapjaidat, amivel a kortársaid egyáltalán nem foglalkoznak? Nem érezted magad kirekesztettnek?

Való igaz, kisfiúként mindenkit az autók, a foci, a Forma–1 érdekel – ez alól viszont én sem voltam kivétel, így a táncórákon túl ugyanazok kötöttek le, mint a többieket. Nekem mindig is fontos volt, hogy ne csak a balettből álljon az életem. Igyekszem olyan emberként működni, akinek a munkáján kívül is van élete, mert ha tartalmasabb, nemcsak boldogabb leszek, de az a művészetemhez is hozzáad.

A tánc mellett teljes mértékig megmaradtam férfinak – így azt hiszem, soha nem volt olyan jellegű problémám, hogy ne tudtam volna beilleszkedni egy szakmán kívüli közegbe. Ha ma leülök a barátaimmal beszélgetni, a munkámon túl nagyon sok minden másról beszélgetünk.

Alapvetően a színházi közeg nagyon könnyen elszigetelődik a világtól a munka révén, hiszen az időtök nagy részét a színház falai közt töltitek. Hogy tudod megőrizni a baletton túli „saját életed”?

A legközelebbi barátaim egyike sem szakmabeli. Ők a Táncművészeti Főiskolára jártak, de végül szép lassan pályát változtattak. Mindegyikük nagyon színes egyéniség, egész más szakmával, így ha beszélgetünk, természetesen nem kizárólag a balettra korlátozódnak a témák. Olykor eljönnek az előadásaimra, de már laikus szemmel tekintenek a szakmámra. Az ő életük már nem a balett körül forog.

Ha jól tudom, a barátaidon kívül a bátyád is balett-táncosnak készült, de végül kénytelen volt pályát váltani…

Igen. A bátyám rendkívül tehetséges táncos volt. Nagyon hamar felfigyeltek rá a főiskolán. Meg is érdemelte, mert minden adottsága megvolt a baletthoz, és a tehetsége mellé páratlan szorgalom társult.

Sajnos a balesetek nem válogatnak: 16 éves volt, amikor egy sérülés derékba törte a karrierjét. Másfél-két éven keresztül a rehabilitációról szólt az élete, hogy újra táncolhasson – de nem járt sikerrel.

Amikor rádöbbent, hogy táncos már nem lehet, a tanulmányaira koncentrált, és pályát váltott, közgazdász lett belőle. Jelenleg is tanul, pénzügy- és számvitel szakon szerzi majd a második diplomáját. A testvérem tökéletes példája annak, hogy sosem késő váltani.

Forrás:

Molnár Ancsa

A bátyád hogy élte meg, hogy derékba tört az addig elképzelt karrierje? Hogy éli meg, hogy te egyre sikeresebb vagy a színpadon?

A bátyámon azt láttam, hogy a törést a sikerélmény hiánya okozta nála. Mivel kiemelkedő táncos volt, napi szinten dicsérték, folyamatosan érték a sikerek. Ebből átkerülni egy olyan pályára, ahol az elismerés lassabban és kevésbé észrevehetően érkezik, nem lehetett könnyű. Ennek ellenére úgy gondolom, nem bánta meg, hogy így alakult az élete, és jelenleg teljes mértékig a helyén van.

A bátyád és a barátaid révén napi szinten szembesülsz vele, hogy milyen ingatag egy táncos karrierje. Okoz benned ez feszültséget?

Igen, folyamatosan foglalkoztat a gondolat, hogy mit csinálnék, ha most hirtelen abba kellene hagynom a táncot. Ha egyszer eljön a nap, amikor pályát kell váltanom, akkor mindenképpen olyat szeretnék csinálni, amiben örömömet lelem – de egyelőre nem tudom, mi lenne az.

Téged eddig elkerültek a sérülések?

A második címszerepemet, a Don Quijote főszerepét egy véletlen folytán kaptam. Ebben a darabban volt egy lépés, amitől egységesen mindenki lesérült.

Az eredeti szereposztásban tanulóként voltam kiírva: ez azt jelenti, hogy ha valami probléma adódna, akkor számítanak rám – de úgy éreztem, kizárt, hogy bármi történjen, így nem tulajdonítottam a dolognak nagy jelentőséget. Aztán az eredeti szereposztás szólistája lemondta, a második pedig lesérült – így végül én kaptam a lehetőséget.

Amikor dolgoztunk a darabon, nekem is borzasztóan fájt a derekam. Fiatal voltam, nagyon meg akartam csinálni az előadást, így ennek ellenére sem mondtam nemet a lehetőségre – inkább beszedtem a fájdalomcsillapítókat és megcsináltam az előadást, ami rossz ötlet volt, mert ezt követően fél évig tartott a derékfájdalom.

Munkán kívül van igényed a testmozgásra?

Nincs. A passzív pihenés híve vagyok, hiszen szinte az egész életem a mozgás körül forog. Viszont ha irodai munkát végeznék, egészen biztosan sportolnék mellette. Persze ha szerepre készülök, néha még dolgozom magamon, és végzek extra gyakorlatokat – de ha valaki tisztességgel végigcsinálja a próbákat, akkor szerintem nincs igénye még több mozgásra.

Forrás:

Molnár Ancsa

Mi a legnagyobb tévhit, amivel balettművészként találkozol?

Általában amikor valaki megtudja, hogy táncos vagyok, megkérdezi, hogy ezért fizetnek-e nekem. Még mindig furcsa az embereknek, ha valaki a művészetből él.

Vannak női rajongóid?

Igen, és ez nagyon jólesik az ember lelkének. Elég sok üzenetet kapok a Facebookon, illetve van egy nagyon kedves színházrajongó hölgy, aki minden egyes előadásomra eljön, és mindig egy csokor virággal érkezik.

Édesanyád is ott van minden előadásodon?

Igen, a mai napig mindig megnéz. Ebben a szezonban is ott volt az összes előadásomon, kivéve a szezonzáró, utolsó előadáson, amikor díjat kaptam. Telefonon természetesen meséltem neki, és nagyon örült – de ismerem őt, tudom, hogy nagyon mérges lesz majd magára, amikor realizálódik benne, hogy pont arról az előadásról maradt le.

Ez a díj nagyon fontos nekem. Imádom a munkámat, de valljuk be, a szezon végére azért mindenki elfárad, így én is teljesen kimerültem. Alig vártam, hogy nyaralni, pihenni mehessek, amikor viszont megkaptam ezt az elismerést, annyira feltöltődtem, hogy legszívesebben már most azonnal elkezdeném a következő szezont, ami életem eddigi legkeményebb évada lesz – de ez édes teher. Az ilyen kihívások miatt éri meg keményen és kitartóan gyakorolni.

Leblanc Gergely a következő évadban az alábbi darabokban lesz látható:

Spartacus

Diótörő 

Don Quijote 

A kalóz 

Anyegin 

Manon

Ki mered már mondani, hogy sikeres vagy?

Ezt így még nem merném kimondani. Van egy talán furcsának hangzó célom: az előadások után vissza szoktam magam nézni felvételről. Szeretnék azzá a táncossá válni, aki ha visszanézi magát, azt látja, amit elképzelt. Most még elég gyakran ér olyan csalódás, hogy máshogy néz ki a videón, amit csinálok, mint ahogy azt elképzeltem. Ilyenkor annyira csalódott leszek, hogy napokra letargikus állapotba kerülök. Szeretném, ha a visszanézések alkalmával maximálisan elégedett lehetnék magammal – szerintem ehhez még minimum 5 év munkája kell.