Berecz István elsőre ugyanolyannak tűnhet, mint bármelyik vele egyidős fiatal – mégsem tudnék mellette elmenni az utcán anélkül, hogy utána ne forduljak. Ő ugyanis olyan egyenes háttal és határozott léptekkel jár, amilyet még nem láttam. Tartása van – méghozzá az a fajta, ami nem csak abból adódik, hogy valaki kihúzza magát és felemeli az állát. Ez a tartás belülről jön.
„A néptánchoz társul egy férfikép. Ebben a műfajban a férfi erős, szikár, határozott. Mivel ezek a tulajdonságok ma már kiveszőben vannak a férfiakból, az számít kirívónak, ha valakiben ez még megvan. Ez az, ami kívülről tartásnak tűnhet.”
A hipszter bajusz esete a hagyománnyal
Tartásához kalap társul, mert mint mondja, kalapban másként viselkedik az ember, oda kell figyelnie magára. A fejfedőn kívül más ruhadarab nem utal a foglalkozására, pedig egyetemi évei alatt népviseletben és bajusszal járt iskolába – teret engedve ezzel az évfolyamtársai rosszalló megjegyzéseinek.
„Valamiért a fiatalok körében ez ciki. Nem tudtam anélkül bemenni a suliba, hogy ne Petőfizzen le valaki. Voltam Ludas Matyi is, meg egy csomó minden más. Akkor ezt lenézték. Eltelt pár év, és hol tartunk?
A hipszterek körében divat a bajusz. Ez tökéletes példa arra, hogy amíg valami saját hagyomány, addig nem kell a fiataloknak – de amint Amerikából jön, vonzó számukra.
Berecz István
Kétszeres aranysarkantyús néptáncos. 2009-ben a legjobb férfitáncosnak választották a Szolnoki Országos Néptáncfesztiválon. 2012-ben a Fölszállott a páva első versenyének szólótáncos nyertese volt, a 2015-ös évadban pedig már zsűritagként tért vissza. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen diplomázott jogtudomány szakon. 2014 óta a Fonó Budai Zeneház népzenei művészeti vezetője. Édesapja Berecz András ének- és mesemondó.
Régen minden jobb volt?
István nem szeretné, ha félreértenék, ugyanis ódzkodik a „régen minden jobb volt” hozzáállástól. Nagyon is szereti a kort, amelyben él. Modern, mai fiatalnak tartja magát. Ennek ellenére a hagyományőrzés kiemelten fontos számára – épp azért, mert úgy látja, kevesen foglalkoznak ezzel. Véleménye szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy a fiatalok első találkozása a néptánccal kötelező jelleggel történik:
Sok embertől hallom, hogy kötelező volt a néptánc az általános iskolában. Az ember minden elől menekül, ami kötelező! Szerintem inkább az érdeklődést kéne felkelteni a gyerekekben, úgy sokkal több fiatalt magával ragadna ez a világ.
Ő maga még gyerekként találkozott először a műfajjal. Édesanyja a próbák idejére magával vitte a táncterembe, ahol magával ragadta a tánc által felszabadított boldogság. A néptánc része lett az életének.
Úgy gondolja, hogy a magyar emberek java nem tudja, „milyen feneketlen kincsesládán csücsül”. Ha más országban lépnek fel, a külföldiek el vannak ragadtatva a magyar néptánctól, hiszen más szemmel – előítéletektől mentesen – néznek rá, nem úgy, mint a magyarok.
Csizma mindenek felett
Arra a kérdésre, hogy a fiatalok körében felveheti-e a néptánc valaha is a versenyt bármilyen mai, szabadidős elfoglaltsággal szemben, elgondolkodtató választ ad: „A világ szórja a tűzijátékot: minden egyre nagyobb, színesebb, feltűnőbb, gyorsabb.
Miközben visszafordíthatatlanul fejlődik és gyorsul minden, egyre többen látják be, hogy a fogyasztói világ által diktált szabályok egyre életidegenebbek. Szép lassan egyre több területen néz tükörbe az emberiség, és bírálja felül a fogyasztói parancsokat.
István példaként a táplálkozást említi. Miközben a boltok polcai roskadoznak a műkajáktól, virágzik a paleo étrend. Szerinte a néptánc és a népzene által is visszatérhetnek az emberek a gyökereikhez. Ez a két művészet valójában kapocsként működik, és a mai elmagányosodó világban is képes összekötni az embereket. István elsőként a férfi-nő viszony változását említi. Ma már nincsenek kőbe vésett szerepek, szabályok a nemekre nézve. Elmosódtak a határok, ami szerinte nem minden esetben jó.
„Ebben a táncban a férfi az férfi, a nő az nő. Ezt nem kell túlgondolni, semmiféle identitásbeli sértést vagy ítéletet nem kell mögé gondolni. Ez egy egyszerű képlet, ami az ember természetébe, ösztöneibe bele van kódolva – és miközben a világ egyre inkább összezavarodik ilyen tekintetben, itt, ebben a táncban még megvannak az egyértelmű határok. Az egyenjogúsággal foglalkozni kell, de vannak olyan területek, ahol valójában nem az egyenjogúságért – hanem már a természet ellen harcolnak az emberek.”
Feminizmus vs. klasszikus szerepek
„Akadnak nőpárti, öntudatosabb néptáncos lányok, nem egyet ismerek. A kettő nem zárja ki egymást. Már a régi paraszti társadalomban is akadtak erős, határozott személyiségek a nők között, akik táncbéli tudásuknak és egyéniségüknek köszönhetően férfitáncokra jellemző szóló szerepben is megjelenhettek. De! Pont az a lényeg, hogy mindenkinek megvan a maga szerepe, és mind a kettő a saját helyén tökéletes. Nő nélkül nincs kiteljesedés, és a tánc inkább férfi-nő kényes egyensúlyáról szól, mintsem bármelyikük dominanciájáról. A férfi nem dominál, hanem vezet. A kettő nem ugyanaz!”
Fontosnak érzi hangsúlyozni, hogy a táncház egy befogadó közeg, mint mondja a „vendégszeretet régi szép magyar erény” – bárkit szívesen látnak. A társaság nyitott és elfogadó.
A tánc szerinte nem függ viselettől: farmerban és pólóban is beállhat valaki, ha úgy érzi jól magát. A lényeg független a díszlettől. Ennek köszönhetően már megjelent egy városi műfaj, amely urbánus környezetben, hétköznapi ruhában is megállja a helyét. A belvárosban egyre több hely fókuszál erre – alternatívát kínálva a céltalan szórakozással szemben –, ahol fiatalok közösen táncolhatnak és énekelhetnek esténként.
Mert együtt énekelni és táncolni jó. Ez régen is így volt, és ma is így van. Ha valamiben, hát ebben sosem fogunk elszakadni a gyökereinktől.
Nem tudom, mikor, de az már biztos, hogy tönkrevágtuk a húsvétot. Nem ünneplünk már otthon, a hagyományok kiveszőben vannak, és azt sem tudnám már megmondani, mikor kezdtek zárt ajtókon kopogtatni a locsolkodók, de az biztos, hogy ez vezetett ahhoz, hogy a locsolók is inkább wellnesshétvégére mentek húsvétolás és locsolkodás helyett.
