Sziasztok! Büszkén jelentem nektek, hogy új hobbim van! Na, mi ez? Kitúrom a szüleimet az ágyukból. Főleg apát. Hehe. Rossz hírem van számukra, úgy érzem, ez hosszú távú szerelem lesz. De esküszöm, én nem tehetek semmiről. Apa szerint anya a hibás...
Most képzeljétek el a következő szitut: elszenderedek anya meleg, puha ölében egy karnyújtásnyira a cicijétől. Aztán egyszer kinyitom a szemem, sötét van, fázik a pocakom, rácsok vesznek körbe, sehol a cici és ami még rosszabb, sehol anya. Ki az, aki ilyenkor nem kezd el üvölteni?! Persze anya ott terem elég hamar, na de hova tűnt el? Egyáltalán mi az, hogy nincs egyfolytában mellettem?
És ha rosszat álmodok? Vagy viszket a talpam? Megtámad egy hangya? Nincs ez így jól! Kimenőről nem volt szó! Még az apró betűs részben sem! Szóval mindez rettentő kíváncsivá tett. Kíváncsiságomnak ezentúl minden este hangot is adtam fürdés után. Naaagy hangot. Tuti, hogy még a szomszéd is meghallotta.
A terv bejött, anyuci egyik este megtört és elvitt egy másik szobába. Jól kezdődik – gondoltam magamban. Nem tévedtem. Óriási ágyra fektetett szorosan maga mellé, ott szopiztunk. Fél szemmel közben felmértem a terepet.
Hát, ez nagyon király!
Sokkal kényelmesebb és nagyobb, mint az én rácsos ágyam. Anya nem mozdul mellőlem, a ciciből bármikor kiszolgálhatom magam, majdnem olyan luxus van, mint a pocakban. Esküszöm, még apa horkolása sem zavar! Arról nem is beszélve, hogy pöröghetek, elnyúlhatok bátran, nem ütöm be a buksimat. Ezt néha túlzásba is viszem, így apának már nem jut hely mellettünk.
Nem tudom, mekkora ágyat kell venniük anyáéknak, ha egyszer lesz egy tesóm. Mármint "igazi" tesóm, mert egy szőrös, lógó nyelvű bátyám már van, csak neki négy lába van. Ráadásul, amikor dörög-villámlik, még ő is felkéredzkedik az ágyra. Szóval, hogy férünk majd el ennyien? És tesó is kér majd cicit? Apa őt is ringatja majd a karján? Mi lesz velem?
Leszögezem: én biztos maradok anyával a nagy ágyban. Én voltam itt előbb. És a cici is csak az enyém! Aludjon ő apával.
Anya következik:
Hetek óta küzdünk a fürdés utáni szopizással, altatással. Valamiért mindig sírás lesz belőle. Már a törölközésnél elszakad a cérna, így Flórababa teljesen bestresszelt állapotban kerül a cicire. Ott folytatódik a nagy harc: nyűglődik, rácuppan, lecuppan, húzogatja, keze-lába jár… Hát ez igencsak messze van az idilli esti szoptatástól.
Mi lehet a baj? Sok inger éri napközben? Vagy épp nincs lefárasztva? Túl későn fürdetjük? Hűvös neki a víz? Vagy talán meleg? Egyszerűen csak hullafáradt, amiért egész nap alig alszik?
Minden variációt kipróbáltunk már, egyelőre kevés sikerrel. Létezik egyáltalán megoldás? Vagy el kell engedni, mert egyszer csak megoldódik, elmúlik magától, mint a hasfájás?
Utálom, amikor azt mondják: "kitartás, ezt túl kell élni!". Tényleg csak így lehet? De én élvezni is akarom, nem túlélni!
Egyik este arra gondoltam, fürdés után nem a szobájában lévő fotelben, hanem fekve szoptatom Flót a hálóban, hátha javíthatunk a sírósságon. Valahogy így történt, hogy beköltözött mellénk…
Pedig amikor korábban meghallgattuk, hogy másoknál hogyan került be a gyerek a szülők ágyába, és évekkel később milyen nehéz volt visszaszoktatni a sajátjába, egyből ráztuk a fejünket a férjemmel. "Nem, nem, nálunk ilyen biztosan nem lesz! Mindenki szépen a saját ágyában alszik majd." Jó sokan helyeseltek is a baráti körben: "Így-így, csak magatok közé ne vegyétek, mert soha nem teszitek ki onnan!"
Aztán tessék… bármennyire ellenezte a férjem, a hálóban kötöttünk ki. Eleinte még szorgosan visszacipeltem Flórát a saját helyére, de amikor ötször-hatszor kellett hozzá felkelni éjjel, az elképesztően fárasztó volt. Maradtunk inkább az ágyban egész éjszaka.
Gondolom, a saját szoba kontra szülői ágyban alvás témában két tábor néz szembe egymással. Vannak bőven érvek és ellenérvek mindkét oldalon, felsorolni is hosszú lenne! Nem tudom, jól döntöttem-e, csak azt akartam, hogy békésebb és könnyebb legyen Flórának.
Ezzel a párkapcsolati béke borult volna fel? Úgy látom, a férfiaknak nehezebb ezt elfogadni. Bekerül egy kisbaba arra a helyre, ahol eddig a nagy összebújásoké és a kiterült alvásoké volt a főszerep. Kiterülés most is van, csak épp Flóra részéről. Nekünk marad a vigyázzállásban alvás felszínesen és a megszámlálhatatlan éjjeli ébredés. Az összebújást egy időre biztosan el lehet felejteni, elválaszt minket egy szuszogó szeretetgombóc.
Akkor nálatok egy darabig nem lesz kistesó
– mondják erre félig viccesen, félig kárörvendően (még nem tudtam eldönteni, melyik) az ismeretségi körből.
Erre azt szoktam mondani a barátoknak, hogy nem is akarunk még tesót. Most Flóra a legfontosabb, néhány évig csak rá szeretnénk koncentrálni. Amíg ő teljes embert kíván, nem látom, hogy férne bele az életünkbe egy másik baba. Egy-egy rosszabb éjszaka után így is úgy ébredek reggel, mint akit kilapított az úthenger. Aztán valahogy az anyai tartalékokból összekaparom magam, hiszen indul a nap. A férjem mostanában 10–12 órákat dolgozik, egyedül rám marad a babázás és gyereknevelés. Tudom, sokan csinálják így, nem is nyafogni szeretnék, csak bevallom, hogy ez kemény műszak.
Igen, sajnos ilyenkor kicsusszan a számon néha egy-egy durva, bántó mondat a férjemnek címezve. Itt is bocsánatot kérek ezekért. Aki járt már hasonló cipőben, biztos érezte már, hogy szinte haragszik a párjára, mert késő este ért haza. Mintha direkt csinálná. Pedig dolgozott, fáradt ő is. A "Szia, szívem, mesélj, hogy telt a napod!" helyett mindenféle átmenet nélkül a kezébe nyomom a nyűgös gyereket, hogy végre kielvezzem az én kis tíz percemet: gyors tusolás, kapkodós vacsora, mert mindjárt indul az esti felvonás…
Kapcsolatpróbáló időszak ez, de remélem, győztesen jövünk ki belőle. Egy hasonló cipőben járó barátnőmtől hallottam a következő mondatot, amit a párjáról mondott: "Ha nem ő lenne a férjem, már rég elvált volna tőlem." Nagy igazság!
Szóval, kedves barátok! Türelem! És légyszi, mostanság ne kérdezzétek meg minden alkalommal, amikor összefutunk, hogy "na, jön már a tesó?".
