Nem gondoltam volna, hogy valaha is hasonló helyzetbe fogok kerülni. Mindig is szerettem volna családot, gyerekeket, de nem így. Erőszak áldozatává váltam, és a lehető legrosszabb következményekkel kell most számolnom. Két hét múlva születik a gyerekem, akit egyáltalán nem várok.
Még nem voltam kész arra, hogy teherbe essek, főleg nem arra, hogy meg is tartsam a magzatot. A párom kényszerített rá, az az ember, aki az erőszak elkövetője volt.
Bár a kapcsolatunk mesébe illően indult, hónapokon belül a legrosszabb helyzetben találtam magam.
A pasim a kezdeti idill után hamar erőszakossá vált, valamint többször kényszerített az együttlétekre is. Bár én próbáltam nemet mondani, nem érdekelte, és sokszor még erőszakosabbá vált akkor, amikor ellenkezni próbáltam. Emiatt idővel már nem mertem szólni, ha nem volt kedvem, szimplán hagytam, hogy tegye azt, amit csak akar.
Az utolsó tiltakozásaim egyike alatt történt a már visszafordíthatatlan esemény. Finoman próbáltam elmagyarázni, hogy nincs kedvem hozzá, de ő hajthatatlan volt. Erőszakkal az ágyra kényszerített, és nem állt meg addig, amíg nem végzett. Szinte biztos vagyok abban, hogy ekkor, az utolsó tiltakozásom alkalmával fogant a fiam.
Ez után is többször kényszerített, akkor azonban már hagytam, hogy erőszakoljon, képtelen voltam szembeszállni vele.
A félelem eluralkodott rajtam, hisz rendszeresen bántalmazott mind fizikailag, mind lelkileg. A folyamatos stressz, szorongás, és rettegés következtében képtelen voltam arra, hogy kilépjek a kapcsolatból, úgy éreztem, nem fogok tudni elmenekülni. Tejes mértékben lemondtam az akaratomról, és hagytam, átvegye felettem az uralmat.
Ennek a gyümölcse a két hét múlva születendő gyerekem. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, a párom ragaszkodott a gyerekhez, nem hagyta, hogy elvetessem. Én egyértelműen azt az utat választottam volna, ő azonban rendszeresen megfigyelt, esélyt sem adva arra, hogy változtassak a helyzeten.
A családom és a barátaim előtt titkoltam az egészet, képtelen voltam elismerni, hogy kudarcot vallottam, valamint azt sem, hogy erőszak áldozatává váltam. A tagadás következtében eltávolodtam mindenkitől, csak hogy ne kelljen elismernem áldozati szerepem.
A szülés előtt helyzet azonban tarthatatlanná vált. Amikor hat hónapos terhesen a párom megvert, eldöntöttem, segítséget kérek. Titokban találkoztam a családommal és a barátaimmal, és mindent elmondtam nekik.
A szüleim kezdeti örömét, hogy nagyszülők lesznek azonnal felváltotta a rémület, apám teljesen kiakadt.
Nem voltam velük kifejezetten közeli kapcsolatban, azt azonban tudtam, számíthatok rájuk.
A rendőrséget is bevontuk, gyorsan sikerült intézkedni annak érdekében, hogy biztonságban elköltözhessek a páromtól, valamint biztosítottak, hogy bármilyen későbbi atrocitás esetén azonnal kijönnek, csak tárcsázzam a segélyhívót.
Az új albérletembe való költözés után beszéltem a barátaimmal, és a segítségükkel meghoztam a döntést, hogy lemondok a gyerekemről. Tudtam, hogy képtelen lennék olyan anyává válni, aki nevelni tudná, hisz gyűlölöm őt amiatt, mert mindig a fogantatása körülményeire emlékeztet, minden mozdulatával.
Biztos vagyok benne, hogy még az állami gondozásban is jobb sorsa lesz, mint mellettem.
Emellett azt is elhatároztam már, hogy szakember segítségéhez fogok fordulni, hogy feldolgozzam, és megelőzzem azt, ami történt velem.
Klaudia történetét Hargitai Alexandra dolgozta fel.
