Minden emberi sors más és más. Máshonnan jövünk, más ritmus alapján fejlődünk, eltérőek a céljaink és máshova tartunk. Illetve ugyanonnan jövünk, hasonlóak a céljaink, és az út végén nagy valószínűséggel ugyanaz vár ránk… Vannak különbségek és vannak azonosságok.
Markánsan meghatározhatóak például azok a kiugróan fontos, hegymagas csúcsok, amelyek meghatározóak lehetnek egy nő életében.
1. Szerelem, lángolás
Kezdjük rögtön a szerelemmel. A legelsővel, vagy azzal, ami átírta az életünket. Én már óvodás koromban is szerelmes voltam, de hiába adta nekem forró szerelemmel Tibike a kiesett és féltve őrizgetett tejfogát, hiába cuppant el vele az első szájra puszi is, Tibike nem lett meghatározó személy az életemben.
Bár emlékszem vezetéknevére is (és csak udvariasságból nem tárom fel valódi kilétét), az a szerelem a múlt homályába vész. Egy sor más szerelemmel együtt. Mindegyikből tanultam azonban valami fontosat. Gazdagabb lettem, erősebb. Női létezésem megélését segítették elő a kapcsolatok.
Az első igazán jelentős szerelem a volt férjem, egyben gyermekeim édesapja is. Bár elváltak útjaink – és én akartam a szakadást –, a vele megélt szerelmet megtagadni több mint illetlenség lenne. Valódi, felnőtt nővé is mellette értem.
A probléma is ebből fakadt, ő ezt a fejlődést nem követte, nem is vette észre. Az első csúcs ettől függetlenül hozzá köthető.
2. Esküvő, házasság
A házasságom is hozzá köthető. Vele léptem frigyre. Mellette tapasztaltam meg a korlátokat, és azt, hogy a házasság egyszerre lehet kalitka és biztonság. Felemás érzések és élmények hatnak rám a mai napig, de az esküvőre szívesen emlékszem.
Tudom, a legtöbb nő ugyanezt éli meg. Korona a hajunkon a menyasszonyi fátyol. Belépő valami izgalmas és szebb világba. Az más kérdés, hogy nekem az esküvő alatt folyton leesett a fejemről – nevettek is a vendégek. Nem való az már oda…
Jött aztán a szűkös konyhapénz, a tűzhely gőze, harc a porral, a pókhálókkal. Mosogatás. Villanyszámla. Hétköznapok masírozása.
Harcok, könnyes csaták… részemről nem a hatalomért, hanem az egyensúly miatt. Számítson, aki vagyok. Legyen súlya a szavaimnak. Nem lett. Alulmaradtam abban a harcban. A válás egyben ennek veresége is volt.
3. Babavárás, szülés
Tisztázzuk rögtön: az a nő, aki nem szült, aki nem tudott, nem tud, és a későbbiek során sem szeretné reprodukálni önmagát, az semennyivel sem ér kevesebbet, mint az, aki megélte, megélhette, felkapaszkodhatott a babavárás gyönyörű hegyére. Ezen a fronton sem lehet minősíteni, se elítélni, se felmagasztalni, ha igen, ha nem.
Babát várni, megélni az élet adásának folyamatát azonban maga a csoda. Nekem. Személy szerint talán a legboldogabb időszaka az életemnek. Négyszer élhettem meg. Hálás vagyok minden pillanatáért. A szülésért is. A fájdalomért is. Azért, hogy kristálytisztán megtapasztalhattam erőmet nőként, anyaként.
Számomra e pillanatban sincs ennél lényegesebb vagy nagyobb örömöt biztosító élmény. Még akkor sem, ha a szülés, gyereknevelés mellett, közben, után milliónyi siker ért. De ez a kettő nem mérhető össze.
4. A karrier csúcsán
Nem szabad, nincs miért és nem is lehet összehasonlítani az egyiket a másikkal. Hogyan lehetne egy fényes diplomát vagy egy egzisztenciális sikert biztosító kinevezést összehasonlítani a szüléssel, egy gyerek ölelésével? A lélek más zugaiba fészkel be a boldogság az egyiknél, a másiknál. Mást mozgat meg, mást bizserget. Máshogy gazdagít. Ha lehet, egyiket is, másikat is érdemes megtapasztalni.
Igen, a karriert is meg kell tapasztalni (ha lehet), mert az a női és emberi fejlődésünk egy olyan állomása, amit kár lenne kihagyni. Ki ne szeretne a verítékes hegyre kapaszkodás után körbenézni a csúcsról a tájon? Nőként is? Anyaként is? Akár vezetőként is? Megélni azt, hogy képesek vagyunk valami olyat adni a többi embernek, amit csak tőlünk kaphatnak meg. Óriási a kihívás? Az. És toronymagas a csúcsra érés.
5. Megtalálni önmagunk
És aztán, amikor megtapasztaltunk szinte mindent az életben, bejártunk fontos vagy fontosnak hitt csúcsokat, akkor érdemes időt szánni arra is, hogy túl a rohanáson, a hegyre kapaszkodáson megismerjük önmagunk.
Kik vagyunk valójában. Mennyit érünk? Értékünk miből fakad? Szépségünkből? Státuszunkból? Anyaságunkból? Egzisztenciánkból? Hatalmunkból? Mitől lesz igazán nő a nő? Vagy az is mindegy, hogy melyik nemhez tartozunk?
Anyaként például számomra nincs értékesebb nem: van fiam is, van lányom is. Szeretem őket tisztán, hittel, egyformán. Az egzisztencia is hidegen hagy: voltam boldog akkor is, amikor hetekig csak pirítós, fokhagymaleves került az asztalra, és éltem át lelki fájdalmat úgy is, hogy nem kellett rettegnem a másnap miatt.
Voltam nagyon szép, kaptam csodabókokat, és mutatott a tükör kiábrándítóan csúf képet is rólam. Voltam házas, és voltam egyedül. Felperzselt nagy szerelem is, volt, hogy elszaladtam, hogy aztán ugyanaz a szerelem megszelídülve találjon rám. Más minőségben, más arcát mutatva fel.
Én is keresem a lényeget, a válaszokat ezernyi kérdésre. Most ez a hegyem, ezt hódítanám. Persze lehet, a válaszok a hegy tövénél várnak rám. Talán éppen ez a lényeg, hogy nincs hódítás, nincs kapaszkodás, nincs több harc.
Talán csak az számít, hogy kit, kiket milyen hosszan, hogyan szerettem, óvtam, segítettem, miközben másztam a hegyeket. Hogy tudtam-e szeretni, szívből, igazán? Lehet, hogy ez a legmagasabb csúcs.