A járvány első megjelenése óta sokat változott az életünk. Mindenkit valamilyen módon érintett ez a szokatlan helyzet. Én is megváltoztam, és nem tudom, hogy mennyire az én hibám.
Amikor lezárások voltak, teljesen egyértelmű volt, hogy szinte alig látjuk egymást. Néha csak futólag az utcán napközben. Azóta persze rengeteget javult a helyzet, újranyitották a helyeket, beindult a közösségi élet. Megszaporodtak a meghívások, amikre eleinte vonakodva indultam el. Nem azért, mert a fertőzéstől tartottam.
Valahogy annyira szokatlan volt este elhagyni az otthonomat, és emberek közé menni.
Azon kaptam magamat, hogy amikor valaki rámírt, vagy felhívott, hogy találkozzunk, egyből azon imádkoztam, hogy valami fontos dolgom legyen akkor, esetleg pont dolgozzak. Az egészben a furcsa, hogy elindulni lett egyre nehezebb, szabályosan lehangolt lettem attól a ténytől, hogy találkoznom kell valakivel. A saját barátaimmal! Akiket szeretek, és régen mindent megtettem, hogy a lehető legtöbbet legyek velük!
Amikor odaértem a találkozókra, egy idő után persze feloldódtam, de mindig meg kellett „tanulnom” újra velük lenni. Minden alkalom ugyanúgy zajlik. Készülődéskor szorongok, megérkezéskor feszengek, az elején furcsán távolságtartó vagyok, aztán oldódni kezdek, jól érzem magam, majd hazamegyek, és megint olyan furának érzem az egészet. Hiába élveztem, azon kattogok, hogy valami nem stimmelt.
Egyre gyakrabban kreáltam hamis indokokat, hogy otthon maradhassak. Egy idő után megritkultak a találkozók, mert én sose kezdeményeztem, nekik meg nem is jutott mindig eszükbe hívni, hiszen olyan sokszor „elfoglalt vagyok”.
Ekkor ált be az a furcsa helyzet, hogy hiányozni kezdtek, elhagyottan éreztem magamat, de azért továbbra sem írtam volna rá senkire, hogy fussunk össze. Ha pedig valaki mégis találkozni akart velem, akkor a kezdeti boldogság, hogy még mindig érdeklem a barátaimat, hamar átváltott abba, hogy nincs kedvem kimozdulni azért, hogy találkozzunk.
Nem a lakás elhagyása a probléma, áthívni sincs kedvem senkit. Legszívesebben, amikor hazaérek munka után, csak bekuckózom, és elvagyok egyedül, pedig régen nagyon nem ilyen voltam.
Kifejezetten aktív szociális életem volt, hétvégén bulik, munka után kávézgatások. Mi változott meg mégis? A világ? Határozottan, de mások mégis képesek voltak újra folytatni, ahol abbahagyták. Velem van a gond? Nem vagyok jó barát? Pedig szeretem őket, és érdekel mi van velük, csak találkozni nem akarok.
Mi történt velem?
