A férjem ellenzi az apámmal való kapcsolatomat. Igaza van, többet árt, mint használ, de nem akarok lemondani róla, hogy legalább valamennyire része legyen az apám az életemnek.
Másfél éves voltam, amikor apám egyszer nem jött haza a boltból. Oké, ez így jobban hangzik, hiszen a filmekben is ez van, de a valóságban a szüleim tényleg szakítottak, apám egy darabig még el is jött meglátogatni engem, aztán apránként eltűnt. Anyuval a nagyszüleim házába költöztünk, és én ott éltem le az egész gyerekkoromat. Azt a részét imádtam, hogy mindig ott volt a nagymamám, akinek mindig akadt pár jó szava hozzám, a nagypapám pedig mindig tudott valami érdekeset mesélni, ha követtem, miközben a kertben pakolászott. Hiába voltam gyerekként egyedül, nem zavart.
A feszültség ennek ellenére azért gyakran tapintható volt.
A sértettség eléggé belengte a velem élő három felnőtt közötti légkört, ha apámról volt szó. Egyáltalán nem volt szó róla gyakran, mert én is hamar megtanultam, hogy jobb nem kérdeznem felőle, sőt, még jobb, ha valahogy rá terelődik a szó, gyorsan el is terelem valami másra. Nagypapa különösen annyira fel tudta magát mérgesíteni a dolgon, hogy akkor is kiabálni kezdett, ha senki sem vitatkozott vele.
Belőlem némi terápia segítségével észbe sem kaptam, és elég jó felnőtt lett, és igazából nem is érdekelt, hol van az apám. Amíg egy nap fel nem bukkant azzal, hogy mivel 60 felett jár, nem szeretné úgy befejezni az életét, hogy nincs velem semmilyen kapcsolata. Én ekkor már harmincat is betöltöttem, férjem volt és egy kisfiam. És pont a fiam miatt nem tudtam nemet mondani apámnak:
Hogy érezném magam, ha egyszer a fiam küldene el engem?
Így kezdtünk találkozgatni apámmal, ám a képletbe egy valami belezavart: míg anyám lenyelte a békát, sőt, megértő volt, a férjem teljesen kikelt magából, amikor az első találkozónk után elmondtam neki, hogy szeretnék rendszeresen időt tölteni apámmal. Azzal érvelt, hogy “ez az ember” nemcsak, hogy lelépett és eldobott engem, még távolról is megkeserítette az életemet, olyannyira, hogy évekig terápiára kellett járnom miatta, és még így is együtt kell élnünk a szellemével.
Mindezt, ha jól számolom, háromszor is eljátszottuk, mert apám felbukkanása után megint eltűnt, majd ismét felbukkant, és újra. Nem tudom miért, hiszen öregember létére már nem nagyon volt hova mennie. Lehet hogy a bűntudat miatt, lehet, hogy még ennyi év után is fojtogatónak érezte a családi kapcsolatokat.
A férjemnek mindenben igaza volt és van.
A terápia sokat segített, de vannak olyan érzelmi reakcióim, amelyeket nem, vagy csak elképesztően lassan tudok levetkőzni, és amelyek befolyásolják a kisfiammal való kapcsolatomat és a családi életünket is. Ezek egyértelműen az apámmal való (nem létező) kapcsolatomban gyökereznek. Emiatt kért arra a férjem, hogy szakítsam meg inkább azt a csenevész kapcsolatot is az apámmal, ami eddig kialakult. Azt mondta, hogy nem tehetem meg a családunkkal, a gyerekünkkel és magammal, hogy arra a személyre pazarlom az energiámat, akinek annyi problémát köszönhetünk.
Én nem akarok lemondani az apámmal való minimális kapcsolatról, akkor sem, ha mindig felkavar, amikor újra eltűnik, de én sem akarom úgy leélni az életemet, hogy nem próbáltam meg, és elküldtem őt. Túlzottan félek a megbánástól, de attól talán még jobban tartok, hogy mindez a családomnak sem tesz jót.
Liza történetét Király Etel írta le.
