Életem legboldogabb éveit élem a férjemmel, akit teljes szívemből szeretek és tudom, hogy ő is engem. Mégis, akárhányszor meghallom, hogy zördül a kulcs az ajtó előtt, és kattan a zár, mindig elkezd hevesen verni a szívem. Felugrok, és elkezdek valamin serénykedni, mert eszembe jut apám és a gyermekkorom.

A férfinak egy 48 évvel fiatalabb nő szült gyereket.

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen életem lesz a szüleim válása után. Sokan inkább az anyjukkal maradnak, én azonban hálás vagyok azért, hogy úgy döntöttem, apám mellett maradok.

Nem értem, miért hiszik azt a nők, hogy a pasik nem vállalnák a háztartásbeli apa szerepét. Imádnám, ha otthon kellene lennem, és a gyerekekre kellene vigyáznom, meg takarítanom.

Körbevesznek az életben a magatehetetlen, gyenge nők. Félreértés ne essék, nem a nemük miatt azok. Vagyis igazából igen, mert amiatt nem tanítottak meg nekik dolgokat, amelyekre szükségük lenne az életben. Illetve, amiatt nem hajlandóak elsajátítani készségeket, mert számukra túl férfiasak.

Ott fekszik a patológián a boncasztal kellős közepén apám holtteste, és az orvos arra vár, hogy nyilatkozzam a szerveiről  – írja Boglárka, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Egyed-Husti Boglárka novelláját olvashatjátok.

A férjem ellenzi az apámmal való kapcsolatomat. Igaza van, többet árt, mint használ, de nem akarok lemondani róla, hogy legalább valamennyire része legyen az apám az életemnek.

Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen problémával kell majd szembenéznem. Számomra elképzelhetetlen, hogy valaki ne értse meg, ha a másiknak párja van, akkor azt tiszteletben kell tartani. Pláne akkor, ha az illető fiának a barátnőjéről van szó.