Mindig is apa pici lánya voltam. Sok időt töltöttünk együtt, és éreztem, sokkal jobban hasonlítok rá, mint anyára. Amikor azonban elérkezett a pillanat, hogy a saját uram legyek, képtelen volt arra, hogy megadja nekem az ehhez szükséges szabadságot.
Aurelio Caversaccionak az édesapja volt a példaképe, aki sajnos már nem él, és ezért Aurelio magát is hibáztatja.
Sarkalatos pontja a gyerekvállalásnak, hogy vajon az anya teste hogyan változik majd meg szülés után. Hiába minden tipp, elképzelés, ez pont egy olyan dolog, amire nem lehet eléggé felkészülni, és valahol minden nőt érzékenyen érint – kit jobban, kit kevésbé. Éppen ezért olyan fontosak a férjek, a nők támaszai, akik visszaadhatják a feleségek önbizalmát.
A válások jó esetben szomorú, legrosszabb esetben keserves és emberhez méltatlan történetek, amikben ritkán jár jól minden érintett. A legrövidebbet viszont legtöbbször a férfiak húzzák, ha gyámügyi kérdésekről van szó.
Vannak bizonyos dolgok, amikre egy apa nem képes megtanítani a lányát. Ezalatt a tapasztalatokra gondolok. Vannak azonban olyan dolgok is, amikre viszont csak az apuka tudja megtanítani őket. Egy újságíró, Tom Burns most ezekről elmélkedett.
Az apák a legcukibbak. Pont. Erről nem volt rest megemlékezni egy külföldi oldal sem, ahol aranyos illusztrációkat találtunk az apaság mindennapjairól.
Sajnos gyakori jelenség az újdonsült apukáknál, hogy ha a baba megérkezik, akkor úgy érzik, itt az ideje annak, hogy kipihenjék a szülés okozta stresszt. Azonban van egy rossz hírünk: még csak most jön a java!
Egy bőrönd ruha meg a szerszámkészlet mehet. Az autó mehet, a gyerek marad. Te meg tűnj el, de örökre.