Amikor hat év jó, egy év közepes és két év kifejezetten szörnyű házasság után elváltunk Zolival, egyértelmű volt, hogy Zalán felesben fog vele és velem élni. Bár kicsit sajnáltam, hogy nem én leszek az, akivel a gyerekem a legtöbb időt tölti, de azért örültem is a megosztott felelősségnek, és bevallom annak is, hogy lesz némi időm teljesen egyedül. Csak én és senki más. Nem volt ilyen több, mint 10 éve.

Igaz, hogy a családi házunkat eladtuk, és a saját részemből egy apró lakásba költöztem, közös kassza helyett pedig a saját egyszemélyes fizetésemből kezdtem el élni, ez sem érdekelt, csak annak örültem, hogy végre mind kiszabadultunk a rémálomból, amivé a házasságunk vált.

Zolival egyébként ironikus módon a  legtöbb roblémánkat megoldotta a válás, valahogy kihúzta a konfliktusok méregfogát az, hogy már nem volt semmilyen tétje annak, hogy meg tudjuk-e oldani őket vagy sem. Így viszonylagos nyugalommal kezdtük meg coparenting pályafutásunkat.

A kívánságlistáján LEGO szerepelt minden mennyiségben, és úgy döntöttünk, hogy egy kis vidámságért egy bulit is rendezünk neki és a kis barátainak, méghozzá Zoli lakásán, mivel 80 négyzetméteren jobban el lehet férni, mint az én lakásom fele akkora területén. Zoli a szülinap alkalmából mindent beleadott. A tortát én vittem, de az ételeket ő rendelte a gyerekeknek és annak ellenére, hogy megegyeztünk, Zalánnak elég lesz két LEGO készlet is, ő mindent megvett, ami a gyerek listáján szerepelt. Több százezer forint értékű műanyag kockáról beszélünk.

Forrás: Pexels

Bár kicsit bosszantott a dolog, elég hamar elkönyveltem magamban annak, hogy évente egyszer, a szülinapján belefér, hogy mindent megkapjon, amit csak kér.

A költekezésnek azonban nem lett vége a szülinap elmúltával sem. Eleinte nem foglalkoztam vele, hogy Zoli milyen szokásokat alakít ki Zalánnal, amíg vele lakik, de egy idő után gyanakodni kezdtem. Ismerem a fiam, sosem volt válogatós gyerek, de egyszercsak azt vettem észre, hogy az otthoni ételekre húzza a száját, és a bekészített szendvicseket sem eszi meg. Elég gyorsan sikerült kiszednem belőle, hogy apával nem ilyen “unalmas kajákat” esznek, hanem legtöbbször pizzát rendelnek, vagy beugranak a Mekibe. Bár hamar felvilágosítottam, hogy amíg velem van, muszáj lesz a barnán kívül más színű ételeket is megennie, a problémának nem lett itt vége.

Zalán egy pár hét múlva egy vadonat új táblagéppel állított haza, amit az édesapjától kapott. Tudtam, hogy nagyon szeretne egyet, és meg is egyeztünk, hogy lehet, hogy kereshetünk neki egy jobb modellt használtan, de szó sem volt félmillió forintos ajándékról egy péntek délután. Bosszantott a teljesen felesleges pénzkidobás, hiszen minek egy nyolcévesnek egy ilyen új kütyü, de az még jobban zavart,  hogy Zoli semmit sem beszélt meg velem.

Persze annak örülök, hogy Zalán jól érzi magát, de a kényeztetésnek is vannak ésszerű határa. Bevallom, azt is unom már, hogy mindig én vagyok az a szülő, aki nemet mond, és látom Zalánon, hogy engem tart az unalmas és “szigorú” szülőnek az apjával szemben. Semmit sem tehetek, ezzel a költekezéssel nem tudom tartani a lépést.

Zita történetét Király Etel írta le.