Tudom, hogy a legtöbb nő arról szokott panaszkodni, hogy már kihűlt a hitvesi ágyuk, főleg jó pár év után, szinte már feléjük sem néz a férjük. Ha történik is valami kis akció, az is általában ünnepnapokon. Na, hát az én férjem nagyon nem ilyen. Ennek az elején örültem is, hogy ugyan annyira kezdeményező, mint a kapcsolatunk legelején. Cseppet sem veszített az irántam való lelkesedéséből. Igaz, azért nem vagyunk negyven éve házasok, de tíz év után ez igen is nagy teljesítmény szerintem.

Erre évekig nagyon büszke voltam, és módfelett élveztem. Mindig rá tudott venni, hogy hagyjam abba egy kis időre a hajtogatást, késsek el piciként a munkából, zuhanyozzunk együtt, szökjünk be a strandon egy üres öltözőfülkébe, álljunk félre egy mellékúton a kocsival. Se szeri, se száma a kis kalandjainknak. 

Nem akarom arra fogni, hogy már kiöregetem ebből, hiszen a negyvenet se töltöttem be, de már nincs annyi energiám, mint régen. Sokkal felelősségteljesebb pozíciót kaptam a munkahelyemen, ezért kimerültebb lettem az utóbbi időben. Stresszesebb is vagyok, sokszor máshol járnak a gondolataim. Ilyenkor nincs annyira kedvem önfeledten hemperegni, inkább munkahelyi megoldásokon töröm a fejemet.

Ezért, amikor mögém lopakodik kaján vigyorral, hogy a ruhám alá csúsztassa a kezét, legszívesebben rászólnék, hogy:

„Elég legyen! Hagyjál már egy kicsit!”

Sokszor ehhez persze nincs szívem, és nagy nehezen ráveszem magam, hogy ne okozzak neki csalódást, hiszen semmi rosszat nem akar szegénykém, csak szeretne a feleségével szerelmeskedni. Nem olyan nagy bűn ez! De azért már kezd kicsit bosszantó lenni, hogy még meg sem emésztettem a vacsorát, de már rámrontana. Vagy végre lezuhanyoztam, és mennék valami filmet nézni, de a kanapén tespedés egyértelmű felhívás számára, hogy a díszpárnák közé préseljen, aztán mehetek újra fürdeni. Esetleg reggel már amúgy is késésben vagyok, de visszaránt a paplan alá, mint valami kanos tengeri szörny a csápjaival.

Forrás: Canva

Még nem csúsztunk ki teljesen az időből a gyermekvállalás terén, tervben is van, de ez a szenvedélytől túlfűtött jóember még akkor is megkívánna, ha reggeli rosszullétektől szédelegnék a vécé felé óriási pocakkal.

Nem zavarja, ha felszedtem kicsit, nem érdekli, ha túlzottan lefogytam, ha beteg vagyok, ha nem mostam hajat három napja, ha kimaradt a gyantázás, ha kinyúlt macinaciban vagyok. Egyszerűen semmi nem szegi kedvét! Ami – mint hangsúlyozom – nagyon édes és kedves tőle, kifejezetten hízelgő. Arról sincs szó, hogy már én nem tartanám őt ugyan olyan vonzónak, mint amikor feleségül mentem hozzá. Egyszerűen csak nem bírom már ezt a tempót, nem tudok eléggé a kedvére tenni, és valahol rettegek, hogy ha túl sokszor utasítom vissza, egy idő után megunja, és máshol elégíti ki vehemens étvágyát. Hiszen nagyanyáink is megmondták, hogy addig jó, ha a férfi hasa tele van, a zacsija pedig üres.

A főzést még bírom szuflával, ami a másik dolgot illeti, nem tudom meddig vagyok képes ennyiszer a kedvére tenni…

Evelin