Szerzőnk, Molnár Viola Anna szembesült azzal, hogy inzulinrezisztens, így gyökeresen át kellett alakítania az életmódját. Sosem akarta hangoztatni, de elég sok esetben vált kikerülhetetlenné, hogy közölje, ilyenkor pedig általában ugyanazokat a kérdéseket kapta mindenkitől – köztük öt olyat, ami egyszerűen fájdalmas...
Szeptemberben lesz fél éve, hogy inzulinrezisztenciával diagnosztizáltak, és a diagnózisom óta radikálisan átalakult az életem. Ez az anyagcserezavar ugyanis az élete végéig elkíséri az embert, és mivel az állapot maga nem gyógyítható, csak karbantartható és tünetmentesíthető, folyamatos odafigyelést igényel.
Nincs két egyforma inzulinrezisztens ember, de egy dolog mindegyikük életében közös: az életmódváltás elengedhetetlen része a gyógyulásuknak – így ez az én esetemben is megkerülhetetlen volt. Az étrendemet egy dietetikus segítségével szabtuk személyre, de az alapjait a 160 grammos szénhidrátdiéta adja, a sportolás megkedvelésében pedig egy személyi edző segített.
Ez eddig mind szép és jó, de persze a dolog közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik: idáig eljutni és ezt az állapotot fenntartani rengeteg energiámba került és kerül, mind fizikálisan, mind pszichésen, és persze anyagilag is.
