Most tényleg egy elvált férfival kezdtél ki? Kérdezte anyám, miközben berántotta a bablevest – mert ő még hírből se akart hallani reformkonyháról. Én épp a levesbe való tésztát csipeggetem. Kemény kis golyókat gyúrtam, mert apám így szereti.
Nálunk nagyjából mindent úgy kellett csinálni, ahogy azt apám szerette. És apám nem szerette a puhára főtt, elázott levesbetétet, abba meg bele gondolni se mertem, hogyan reagál majd, ha anyám éjjel beszámol neki a vallomásomról. Mert beszámol, ehhez nem fért kétség. Anyám hű társa volt apámnak. Szövetségese, kardhordozója és alázatos szolgája.
Még otthon éltem, már túl a középiskolán, éppen bősz álláskeresésben voltam, a főiskolára nem vettek fel. Ezt a kudarcot se dolgozta még fel apám, ahányszor szembejött velem, bősz testtartása elöl kitértem. Amúgy is kerültem. Rég nem voltam az angyalkája. Nem voltam az ő csillagocskája, szeme fénye. Csalódott bennem és ezt csak tetézte új kapcsolatom.
Nekem az a férfi volt az első szerelem, ő már egyszer elvált, újranősült, de az új házasság se működött.
Olyan, mintha valami használt rongyot vennél fel – folytatta akkor kioktatásomat anyám – és tudtam, ezzel a legmélyebb rosszallását fejezte ki. Sose viselt volna használt ruhát. Felnőttfejjel egészen biztosan nem, mert hordott gyerekként eleget. Az ő agyában a használt ruha azonos előjelet kapott a megalázottsággal, a kirekesztettséggel, a szegénységgel. Más levetett rongyát viselni szégyen volt. Elítélendő. Messziről kerülendő.
Én viszont szerettem azt a férfit és nem tudtam másként tekinteni rá, mint akinek láttam: a szerelmemnek, akit már megtépett az élet. Nem éreztem használtnak. Becsültem. Pedig akkor még csak titokban találkozgattunk, a felesége meg ne tudja (még), mert ő, Áron, a maga módján és maga által felállított határidőben akarta lezárni azt a házasságot. Szerettem őt és nem nyomultam. Volt elég időm.
Apám persze onnantól nem állt velem szóba, anyám meg minden alkalmat megragadott, hogy szembesítsen hiú ábrándjaimmal. Kérdései következetesek voltak, célra törőek és kíméletlenek. Gyűlöltem a kérdéseit és akkoriban gyűlöltem őt is, apámat is. Gyűlöltem, hogy otthon kell laknom, hogy a nagy nehezen megszerzett munkám béréből nem tellett egy albérletre se. Gyűlöltem kiszolgáltatottságomat is. Egy dolgot nem gyűlöltem: a kapcsolatomat Áronnal, pedig időben valahogy egyre távolabbra tolódott a nap, amikor majd mi együtt. Mi teljesen. A MI csak sodródott a ködfoltos ígéretek tengerén.
„Most megy iskolába a nagy” – megérthetnéd. Vagy: „Zsuzsának nagyműtétje volt, most nem hagyhatom magára.”, máskor: „ Most nem tudnánk jól eladni a közös házat. Nem futna másikra. Nyomorogni akarsz?” Én mindent elhittem, de tényleg. Csak valahogy elcsendesedtem nagyon. És ahogy én elcsendesedtem, úgy kezdett elhalkulni bennem, ott belül is a szerelem. Már nem kérdeztem semmit. Sodródtam.
Aztán egy hétvégén, épp anyámmal mentem a piacra, leveszöldségért, mert apám a primőr, a friss piaci árut szerette. És szembejött velem Áron, mellette a felesége. Nevettek valamin. Áron kezét a kicsi, Zsuzsa kezét a nagyobb fogta. Boldognak látszottak. Boldogok is voltak.
Ma se tudom anyám, hogy szúrta ki őket, sose mutattam, a nevét se árultam el Áronnak, de elég volt talán csak az arcomra néznie. Tudta, hogy ő az. Ők azok.
És akkor megfogta a kezem, kivezetett a piacról. Nem szólt egy szót sem. Amikor tényleg lett volna mit a fejemhez vágni, akkor hallgatott. Villamosra ültünk és meg se álltunk a város legnagyobb használtruha kereskedésénél. És az összes, a hétvégére szánt kosztpénzt elvertük a boltban. Csillogó ruhát vett nekem, strasszokkal kirakott kistáskát, ő meg selyemsálat kanyarított a nyakába, meg hatalmas kalapokat próbálgatott. Bohóckodott. Megnevettetett. Ott állt mellettem. Ott állt mellettem az anyám. Velem volt végig, a legnagyobb second hand üzletben, amit ez a világ teremtett.
