Ha létezik mesefilm, amelyen még apák és fiaik is sírnak, az vagy a Toystoy vagy az Oroszlánkirály. De vajon mit szólunk egy síró férfi látványához? Mit jelent, ha azt mondjuk: „Légy férfi!” Maud Fernhout fotósnő erre kereste a választ egy szívhez szóló fotósorozattal.
„Ugyan már, katonadolog!” – hányszor hallottuk ezt? Anyaként hányszor mondtátok a fiatoknak? Nőként biztosan megértéssel és támogatással álltok a párotok mellett, aki épp a könnyeivel küszködik, vagy sír. Egyáltalán szokott sírni előttetek? Lehet, hogy ésszel már felfogjuk, hogy sírni sírhatnak a férfiak is, ilyenkor vajon tudjuk is támogatni? Vagy csak mondjuk, de közben azt érezzük, túl gyenge, nehezen tudunk férfiként tekinteni rá.
Maud Fernhout fotósnő azon van, hogy hozzászoktasson bennünket a síró férfiak látványához, a sírás ugyanis nem a gyengeség, hanem pont a bátorság jele. Szerinte a férfiasság nem egyenlő azzal, hogy elnyomjuk az érzelmeinket, amelyek túl is csordulhatnak, és olyankor bizony sírni kell – nőknek és férfiaknak egyaránt.
Maud Fernhout egy egész sorozatot szentelt annak, hogy felhívja erre a figyelmet. A What Real Men Cry Like című képgyűjtemény többféle érzelem megnyilvánulását mutatja be. „Szerintem minden rendben van azzal, ha nyíltan vállaljuk és szabadon engedjük az érzelmeinket. Erről szól ez az egész” – mondja a fotósnő.
Felmerül a kérdés, hogyan készültek ezek a képek?
Résztvevőket találni volt talán a legkisebb probléma, hiszen elég volt baráti körben és az egyetemi szaktársak között meghirdetni a fotózást. Mivel Maud is a húszas éveiben jár, a baráti kör tagjai is valahol itt helyezkednek el életkorban – ezért nem látni idősebb férfiakat egyelőre a képeken.
Sokkal nehezebb volt elérni, hogy a résztvevők a fotózáson sírják is el magukat.
Aki ült már kamera előtt, az pontosan tudja, mennyire profinak kell lennie a fotósnak ahhoz, hogy az alanyai teljesen el tudjanak lazulni. A legtöbb alany folyamatosan visszafolytotta a sírását, és komoly erőfeszítésbe, sok-sok türelembe és empátiába került, hogy végre el tudják sírni magukat.
Maud először mindenkivel leült beszélgetni, hogy a bizalom kialakuljon közöttük, majd második lépésként különböző módszerekkel haladt lépésről lépésre az érzelmesebb énük felé. Volt, akivel videókat néztek, másokkal fotókat, de volt olyan is, akivel zenét hallgatott. Volt, aki beszélt is arról, mit érez, de többen csak leültek a kamera elé.
Talán nem meglepő, de legkeményebben a kelet-európai hallgatók tartották magukat, míg az olasz és spanyol barátok és szaktársak, könnyebben engedték szabadjára a könnyeiket.