Amikor tudatosan kezdtem el a bloggal foglalkozni, egyetlen cél lebegett a szemem előtt: inspirálni az édesanyákat, ösztönözni a sorstársakat. Az anyai lét nagyon könnyen be tudja szűkíteni a teret mind pszichikailag, mind fizikálisan. Azonban amint felismerjük ezt a tényt, szertefoszlik minden korlát, hiszen a határvonalakat - ha beismerjük magunknak, ha nem - egyedül mi szabjuk meg önmagunknak.
Nem kell, hogy az anyai szereppel lekorlátozzunk magunkat!
Sőt! Itt az idő felismerni a tényt, hogy mekkora lehetőséget kaptunk azzal, hogy 2 (vagy akár 3) évig is otthon maradhatunk a gyermekeinkkel. Európa más országaiban töredéknyi idő jut arra, hogy a munkától hátralépve önfeledten élvezzék az anyaságot.
Mielőtt Mimi megszületett az államigazgatásban dolgoztam, ami mind fizikailag, mind szellemileg egy pörgősebb lét volt, mint a gyermekágyi időszak; a pelenkázás-etetés-altatás szentháromsága. Az otthonlét alatt elkezdett az agyam tompulni, romlott a szókincsem és összeakadt a nyelvem, ha három mondatnál többet kellett összefüggően beszélni. Emellett a várandós hormonok kiürülésével a 9 hónap, a szülés és az anyaság első heteinek emlékei elkezdtek fakulni és módosulni a fejemben. E két tényező megviselt, ijesztő volt számomra.
Egy átsírt délután után jött a felismerés, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyok. Kezemben van legalább két év amikor az a feladatom, hogy a gyermekemnek viseljem gondját. Ám emellett magammal is törődhetek úgy, ahogy azelőtt a nyolc órás munka, a háztartás és a jogi egyetem mellett évekig nem volt lehetőségem.
