Mit szoktatok mondani akkor, ha a környezetetekben egy gyerek felhorzsolja a térdét, vagy ha egy barátotokat valamilyen baj éri? Gondolkodjatok ezen pár pillanatot.
A megfelelő helyzetkezelés és a vigasztalás szerintem az egyik legnehezebb dolog a világon. Kellemetlen és kínos helyzet a másikat kiszolgáltatottan, megzuhanva látni, így nem mindig van lélekjelenlétünk megfelelően reagálni. Biztos vagyok benne, hogy a következő mondatok reflexből kicsusszannak az emberek száján:
Ezek elsőre tök jól hangzanak, és alapvetően mindenki megnyugtatásképpen mondja a zaklatott barátnak vagy gyereknek, csak éppen egyik mondat sem felel meg a valóságnak.
Az a bajom ezekkel az egyébként jószándékú mondatokkal, hogy nem a valóságról beszélnek, ellenben pozitív hozzáállásra kényszerítik az embereket, miközben
nagyobb szükségük lenne arra, hogy a tényleges problémáról beszéljenek.
Nekem soha nem esett jól, ha valaki így próbált megnyugtatni, ezek a mondatok csak azt az érzést erősítették bennem, hogy eltúlzom a problémát, és tartanom kell magam. Sokkal jobban esett volna, ha inkább ezeket hallanom:
Ezek a kérdések nyitottak, arra késztetik a szomorú barátokat, hogy beszéljenek a fájdalmukról – ha szeretnének. A kimondott engedélyek pedig, amik például arra vonatkoznak, hogy nyugodtan sírhatnak, ara biztatnak, hogy megélhetik a bennük dúló érzelmeket lelkiismeretfurdalás nélkül, nem kell erősnek mutatkozniuk.
Persze, nem csak ilyen esetben reagálunk helytelenül, ezeket a mondatokat például ne mondjuk azoknak, akik nem szeretnének házasodni, ezt a négy kommunikációs hibát pedig tilos elkövetni párkapcsolatban.
