„Ma már azt gondolom, a bélbetegségem az egyik legnagyobb áldás az életemben. Sikerült elérnem, hogy minimális gyógyszerekkel éljek együtt az állandó diéta mellett. A műtétek után két évvel ma már rendszeresen sportolok és aktívabb vagyok, mint valaha.” – kezdi megrázó történetét Szilvia, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Mészáros Szilvia történetét olvashatjátok.
A sors két évvel ezelőtt kopogtatott be hozzám. Épp időben, azt hiszem. Addig éltem a szürke egerek átlagos életét: no make-up, rövid, fiús haj, szemüveg, antiszexi ruhák, enyhe túlsúly, kevés szórakozás, kevés sport.
Ki akartam törni a monoton hétköznapokból, de folyton a kényelmet és az önsajnálatot választottam ahelyett, hogy lépjek.
Minden átmenet nélkül egy vasárnap éjszaka iszonyúan görcsölni kezdett a hasam. A fájdalomcsillapítók és görcsoldók ellenére rohamszerűen tört rám a kínzó fájdalom. A padlón fekve, remegő kézzel nyúltam a telefonért. Mentőt hívtam.
A diagnózisra nem kellett sokáig várnom: kezeletlen Hirschsprung-szindróma, vastagbélgyulladás, részleges bélelzáródás. Mindez azt jelentette, hogy egy ritka fejlődési rendellenesség következtében sokkal tágabb bélrendszerrel születtem, amely az idegi eltérések miatt nem működött megfelelően, ráadásul gyulladásos állapot alakult ki. Azon a kritikus estén a bélrendszerem kis híján leállt. Ha nem hívtam volna segítséget, biztosan nem éltem volna túl.
A kórház sebészeti osztályán egy teljesen más világban találtam magamat 25 évesen, májusban, a legszebb nyári hónapok előtt. Körülöttem csupa idős korú nő volt, mindenki tegezte a másikat, a nyolcvanéves hölgyet is „Magdikának” kellett szólítanom a mellettem lévő ágyon, holott korábban a 7-es buszon biztosan nem mertem volna ezt megtenni.
Olyanok voltunk, mint egy koleszos csapat, azzal az apró kivétellel, hogy a téma nem a körmünk lakkozása, a pasizás vagy a buli volt, hanem az, hogy kit mikor visznek tükrözésre, CT-re, kell-e műtét után kemó, diéta és mi az, amit mindenképp megteszünk, miután kikerülünk innen.
Azt mondják, a bélbetegek sokkal érzékenyebbek, bizonytalanabbak, félénkebbek. Az egyértelmű volt, hogy a szorongásaimmal számot kell vetnem és azok eldobása az első lépcső lesz a gyógyulás felé vezető úton. Mindig az első lépcsőfok a nehéz. Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, mit tegyek.
Legyél te is a VOUS vendégszerzője!
Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!
A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!
A részletekről mindent megtudhattok ITT!
A kórházban volt egy szokás. Az operáció előtti napon a többség írt egy kívánságlistát, majd választott egy csendestársat, akinek elmondhatta a félelmeit, a reményeit, bánatát, mindent, amit fontosnak tartott. Az én csendestársam Julika volt. Sikeres, kedves hatvanas, szép családdal, a férje halála után újra rátalált a szerelem. Alig két hónapja volt nyugdíjas.
Gondolta, utazgatnak majd, élvezik a boldog öregkort, ehelyett az élet kegyetlensége folytán két nappal korábban közölték vele az orvosok, nem sikerült a beavatkozás, kemóval is maximum fél éve van hátra. Végig kellett hallgatnom az egészet, az infúziómat stabilra rögzítették. Ha akartam sem tudtam volna kimenni a kórteremből. Viszont pofon vágott. Nagyon.
A hozzá írt levelem így szól:
„Kedves Julika!
Ígérem neked, hogy
Két év telt el azóta. Amikor a levelet megírtam nem tudtam, hogy három napot az intenzíven fogok tölteni, nem eszek öt napig, ebből három napig inni sem fogok. Hogy a vastagbelem felét eltávolítják.
Arra sem számítottam, hogy 49 kilósan megyek haza a kórházból 65 helyett. Sejtelmem sem volt róla, hogy hónapokig bébiételen, főzelékeken, vitaminokon élek majd. Hogy anyukám mossa a fogam, mert nekem nem megy. Hogy lesz még egy operációm és hogy megmutatkozik, kik is az igazi barátaim.
Ma már a napi rutin része a több zöldség, gyümölcs, a minél kevesebb glutén és a mozgás. Alapjaiban változott meg az életem, a hozzáállásom, a türelmem, a koncentrációm, az emberi kapcsolataim. Megválogatom, kikkel barátkozom. Jobban előtérbe helyezem magam. Kimondom a véleményem. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez. De a listámhoz, az elvárásaimhoz és az álmaimhoz igen. Hisz ez vagyok én. Igazán én.
Olykor, ha elbizonytalanodom, felvillan bennem egy emlékkép. Julika komolyan rám néz, és csak annyit mond:
Ne félj, minden rendben lesz.
5 jel, hogy irány a doki, mert rakoncátlankodnak a beleitek
A legtöbbször, ha panaszotok van, akkor az orvosok gyorsan tudják kezelni azokat gyógyszerrel. Igen ám, de a tüneti kezelés nem mindig elég. Az igazi gyógyulás akkor következik be, ha a kiváltó okot szüntetitek meg. Különösen igaz ez akkor, ha a beleitek rakoncátlankodnak. Olvassátok el a folytatást!
És ez nem minden, mert a következő cikkben még többet tudhattok meg a beleitekről: Kokárda a bélben? Ne gondoljatok a legrosszabbra!
