Anyaként, lánygyerek esetén, még intenzívebb a vágy, átadni magunkból annyit, amennyit csak átadhatunk, persze a magunk módján, vagy ahogy fentebb írtam, úgy, ahogy anyánktól láttuk.
De mit adunk át női önmagunkból? Mit fogad be szomjas szivacsként a gyerek, mit utasít el ellenszenvvel és daccal? Lehet, éppen azt, amit mi fontosnak érzünk letuszkolni a torkán?
Női minta nélkül lehet?
És mi van akkor, ahogy az én esetemben is történt, hogy nincs, nem volt női minta előttem. Nőiségem magam alakítottam, formáltam, és nem volt kihez mérnem magam. Lettem, amilyen lettem. Feladatait vállaló nő, akinek lételeme a küzdés (a verseny soha).
Aztán megszületett a lányom, és megrettentem: vagyok-e elég jó ember, elég jó nő ahhoz, hogy alakítani merjem?
Persze, ahogy másokkal is történt és történik, magával ragadott az anyaság, ösztönből tettem sok mindent, de azért időről időre a lelkembe hasított a kétkedés: magam sem ismerem igazán, honnan tudjam, mit taníthatok, mit adhatok át neki?
A szavakon túl
Ma már tudom, szavakkal, hangzatos, nevelő mondatokkal semmit. És mindent tanítok, mindent átadok (akarom vagy sem), ami a szavakon túl van. Számít minden gesztus, a hanghordozás, a legapróbb reakció is, ahogy felé vagy másokhoz fordulok. Számít az elcsípett telefonbeszélgetés egy mondata, egy kilesett kacér pillantás, az elmulasztott ölelés, a sértett tekintet vagy az ellágyulás. Számít az idő, amit rá fordítok, és számít az idő, amit tőle lopok el és másra pazarlom.
Számít az aggódó sóhajom (ő is sóhajtozni fog), és számít az is, ha fájdalmasan tapogatom a hasam a nehéz napokon. Ha nekem fáj a görcs, neki is fájni fog.
Számít, mit látok szépnek, megütközve minek fordítok hátat, mitől és mikor futamodok meg gyáván, kivel harcolok, és miért. Mert a lányom utánozni fog. Vagy épp fordítva, elutasít majd mindent, ami én vagyok: a látott minta alapján fogad el, vagy viselkedik úgy, mintha köze se lett volna hozzám soha. Ha jól csináltam, amit most csinálok, ez az elutasítás csak egy rövid időre szól. A most is pár hónap csupán. Aztán majd felém hajol újra.
Saját kárán tanul
Addig apróságokban azonosul csupán: velem együtt cukor nélkül issza a teát, pedig imádja az édességet. A szeme se rebben a nyers céklalére, megkóstol és kipróbál mindent. A saját kárán tanul – tudom én rég, az okoskodás, a bölcselkedés nem jut el hozzá. És akkor viselkedem okosan, ha a reggeli ébredést követően az első tíz percben messzire kerülöm. Morcos, mint én magam.
Ezt látta tőlem, így ébredek, kell néhány perc, amíg mosolyt húz arcomra a napsütés. Neki egy félórába is beletelik, amíg emberi hangot képes megütni. Addig morog, rángatja a vállát, kis boldogtalan.
Tőlem látta, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
Papucs nélkül szaladgál, ahogy én, vagy a legnagyobb méretbe bújik, és nem zavarja, ahogy csattog az a nagy papucs a talpán. Fürdik, mint egy fóka, és ha nem sikerül az elképzelt frizura, percekig fúj a tükörre. Bosszankodik, berzenkedik, a haja égnek áll. Tele van energiával… Szó szerint, nincs tőle biztonságban egyetlen kütyü se, és amikor felhúzza magát valamin, a közelében lévő izzó is szétrobban.
Anyja lánya nagyon. Nem erre tanítottam. Nem is tanítottam, csak átadtam, átadom önmagam.
