A legélénkebb emlékem az, hogy reggelente az osztály halszálkás parkettáját bámulom, és úgy sétálok a helyemig, hogy közben a torkomban remeg a szívem: csak ne vegyenek észre. Ha ez sikerült, akkor beültem a padba, előszedtem a nagy bordó fedeles könyvem, és írni kezdtem a regényem.

Már akkor is szerettem írni.

Amíg a betűk hurkaiba feledkeztem, és a történetem szereplőinek életét éltem, addig nem voltam jelen a valóságban. El tudtam felejteni mindent, amitől féltem, és addig el tudtam hinni azt is, hogy nem vesznek észre a nap végéig.

Néha megböktek, és feléjük fordultam, megvidámodva, hogy beszélgethetek valakivel, kerestem a szájukat, hogy olvassak róla, de ők eltakarták azt, és úgy beszéltek hozzám. Aztán kinevettek.

Néha megzörgettek előttem egy pénztárcát, és megkérdezték, hallom-e, hogyan csörögnek az érmék. De volt olyan, hogy azt játszottuk, ki éri el a plafont, és én a jobb kezemmel könnyedén meglegyintettem, mert nagyobbra nőttem, mint a többiek. Azt mondták, csináljam a mozgássérült kezemmel, és én megpróbáltam, de még a vállam fölé sem bírtam emelni.

Bénultan néztem rájuk minden eset után, és nem mondtam semmit. Nem tudtam mit mondani. Nem értettem, miért csinálják, és azt meg végképp nem tudtam, én mit csináljak. Sok-sok évvel később jöttem csak rá, hogy el kellett volna magyaráznom, mit jelent hallássérültnek lenni, hiszen ők nem tudhatták.

De ötödikesként még én sem tudtam, mit jelent annak lenni. Úgy értem, akkor még azt sem fogtam fel, hogy más vagyok, és miben rejlik a másságom. Nem tudtam összerakni az én világomat az övékével, és nem tudtam megértetni sem velük, hogy mire van szükségem. Én sem tudtam.

Jó gyereknek neveltek, és akkoriban azt hittem, a jó gyerekek semmilyen körülmények között nem kiabálnak, és legfőképpen nem verekednek. Vicces, hogy a gyerekek mennyire véresen komolyan veszik egy-egy szó jelentését, mint egy Asperger-szindrómás.

Zeneóra előtt annyira kihozott a sodromból egy lány, hogy a tanár arra lépett be, hogy az egész osztály néma csendben bámul minket. Nekem az arcom égett, a lánynak pedig a füle. Oda csattant a tenyerünk. A megszeppent tanár elküldött engem magnóért, és amikor visszaérkeztem, az óra elkezdődött, mintha mi sem történt volna.

Valójában minden megváltozott.

Nem piszkáltak többé. Az a lány is meghunyászkodott tekintettel lesett rám, és többé már a bántó megjegyzések sem voltak olyan bántóak, ha mások próbálkoztak vele.

Nem sokkal később véleményeket kezdtem írogatni a barátaimról, mert kérték. A tinédzserkor hajnalán mindenki tudni akart ilyesmit. Azon kaptam magam, hogy sorban állnak azok is, akiknek régebben a céltáblája voltam.

Kicsit félve, de őszintén írtam tele füzetlapokat arról, hogy milyennek látom őket, és milyennek magam. Annak a lánynak is leírtam, hogy anélkül a pofon nélkül sosem tanultam volna meg kiállni magamért. Gyakorlatilag írásban beszélgettem velük először, ha belegondolok.

Forrás:

iStock

Hát nem furcsa, hogy milyen korán az írás lett az én szócsövem?

Hogy haragszom-e rájuk? Nem. Senkire sem haragszom. Azok nélkül az évek nélkül nem lennék az, akivé váltam. Nem gondolok vissza szomorúan, se gyűlölettel, az azonban jobban aggaszt, hogy más hallássérült gyerek hogyan megy keresztül ezen.

Michaletzky Luca, a VOUS viselkedéselemzője szerint az ilyen helyzetekben a fő probléma az, hogy a gyerekek, de sokszor a felnőttek sem tudnak mit kezdeni a „csodabogárral”, aki oda keveredett közéjük.

Nem tudják, hogyan hat ez a mindennapi életére, ez még felnőttnek is nehéz, hogy megértsék: ő nem fogyatékos, hanem fogyatékkal élő, tehát az identitásának része a hátrányossága, de nem ez a fő eleme.

A gyerekek sokszor csak azt tapasztalják, hogy a fogyatékkal élő gyerek sokkal több figyelmet kap. A cukros gyerek óra közben is kimehet csokit enni, a vakot kísérgetni kell, nekik meg külön oda kell rájuk figyelni, tehát elsőre csak azt élik meg, hogy nyűg van vele.

A legjobb, amit tehet a tanár, a szülő, illetve a fogyatékkal élő gyermek is, hogy megérteti a többiekkel, hol van a fogyatékosság határa, illetve hogy ezen kívül ő egy ugyanolyan teljes értékű ember, mint ők. Fontos megértenie és megtapasztalnia a gyerekeknek, hogy lehet, ő például nem hall, de attól még lehet jó fej, és lehet vele nevetni – vele, nem rajta!

Tehát azt ajánlanám a tanároknak, hogy ne kivételezzenek a fogyatékkal élő gyermekkel, ne éreztessék se vele, se a többi gyerekkel, hogy ő porcelánból van, kérjenek tőle számon ugyanúgy, fegyelmezzenek ugyanúgy (nyilván az egyéni sajátosságokra figyelve), ezzel segítenek neki legjobban beilleszkedni.

A szülő szintúgy: ha bemegy az iskolába, akkor kezelje normál gyerekként a gyermekét, tisztelve és kiemelve benne az embert, nem a hátrányát” – mondja Luca.

Ne zárják el előlük a világnak ezt a részét sem, vigyék el őket egy forró csokira a Nem Adom Fel Cafe & Bar dolgozói közé, hogy már gyerekként legyen nekik természetes, hogy nem vagyunk egyformák. Én hiszek a felnövő generációban, az ő nyitottságukban, mégpedig azért, mert ők lesznek a jövőben valaki bal keze, szeme, füle vagy lába.

A fogyatékkal élő, integrációba csöppenő gyerekeknek pedig azt üzenem, ne féljenek megmutatni a határaikat. A pedagógusokat pedig kérve kérem, hogy fedezzék fel, miben tehetségesek a fogyatékkal élő diákjaik, és támogassák, mint ahogyan az én egykori osztályfőnököm is tette.