„Az integráció tett azzá a felnőtt nővé, aki most vagyok” – avagy miért nem mindegy, hogyan beszélünk az integrációról?
Elém került Facebookon Pribránszki Marianna írása, aki a magatartási problémákkal küzdő tanulók integrációjával szemben fogalmazott meg egy elég indulatos írást a Gyerkőcökkel Suttogó címen futó blogján. A cikkét utána rengeteg szakmai csoportba posztolta, így kattintottam le én is, és lettem az írás végére dühös és szomorú egyszerre.
„Buktassatok, és szeressétek őket, jó?” – Nyílt levél a tanároknak egy hallássérült diák tollából
Hallássérült gyerekként bekerülni a többségi iskolába, és úgy végigjárni az általánost, a gimnáziumot és a három egyetemet nem volt egyszerű. Ez nem sírás akar lenni, csak egyszerű tény. Közel huszonkét év alatt szereztem annyi tapasztalatot, hogy most már pontosan tudnám, mit mondjak a tanáraimnak. Mert ez is egy tanulási folyamat, a gyerek és a tanár részéről is.
„Unom, hogy folyton bocsánatot kell kérnem” – Nyílt levél azoknak, akik azt hiszik, a siketekkel ordítani kell
Kedves te, aki ordítani kezdesz, ha megmondom, nem hallok. Azért írok neked, mert míg én nagy ívben teszek rá, hogy hányféle módon alázol meg, és csípőből védem ki a csapásaidat, vannak sorstársaim, akik még nem tartanak itt. Nekik nagyon nem mindegy, hogy te mit mondasz és mit teszel.
Bár csoda a beszéd, hallássérültként pontosan tudom: a legfontosabb dolgok a csendben történnek
Az ember azért olyan csodálatos lény, mert képes beszélni. Tudom, másoknak ez nem annyira különleges, mert megszülettek, és aztán egyszer csak azon kapták magukat, hogy tudnak beszélni. Nekem ezt tanulnom kellett.
„Megkérdezték, miért megyek siketen újságírónak, hisz úgysem fog sikerülni” – Hallássérültként a VOUS-nál
Vasárnap este szikrázott a tűzijátékgyertya a VOUS első tortáján a Mester utcában, a The Baar bárpultján. Sokáig ragyogott, mindenki fotózott, szelfizett, én csak figyeltem. A torta rózsaszín volt, mint amilyenek a VOUS-lányok gondolatai, és finom, mint a lelkük. Egyévesek lettünk. Egy éve vagyok én is VOUS-lány.
Most akkor szabad a fogyatékossággal élőkkel viccelni?! – körbejártuk a tabutémát
Ha fogyatékossággal élő ember kerül az átlagember környezetébe, kicsit kínossá válik a helyzet. Szabad „arról” beszélni, vagy nem? És főleg: viccelődni szabad-e? Nehéz kérdés. Erre nem tudok egyetemes érvényességű választ adni nektek. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek más sértheti az önérzetét. De valahol, azt hiszem, a fogyatékossággal való viccelődés akkor válik természetessé, ha az érintett békében van önmagával, és attól, hogy ki mondja ki a szavakat.
