Egyéb kategória

„Megkérdezték, miért megyek siketen újságírónak, hisz úgysem fog sikerülni” – Hallássérültként a VOUS-nál

Vasárnap este szikrázott a tűzijátékgyertya a VOUS első tortáján a Mester utcában, a The Baar bárpultján. Sokáig ragyogott, mindenki fotózott, szelfizett, én csak figyeltem. A torta rózsaszín volt, mint amilyenek a VOUS-lányok gondolatai, és finom, mint a lelkük. Egyévesek lettünk. Egy éve vagyok én is VOUS-lány.

vous - 2016.06.16.
„Megkérdezték, miért megyek siketen újságírónak, hisz úgysem fog sikerülni” – Hallássérültként a VOUS-nál

A torta előtt levetítettek egy kisfilmet is, amiben az elmúlt egy év pillanatait vágták össze, és, hát, mit ne mondjak, durva volt látni. Kistányér méretűre kerekedett a szemem, többször magamat is viszontláttam a videón, és belepirultam. Egyévnyi élmény nézett vissza ránk, és ennek hatása volt. Mellbe vágott, hogy egy év alatt mennyi mindent csináltunk. Mellbe vágott, hogy egy év mennyire gyorsan elszaladt. Megfogadtam, hogy ezentúl mindent dokumentálok. De leginkább az vágott mellbe, hogy én egy éve újságíróként dolgozom egy magazinnál. Egy magazinnál, ahol tényleg befogadtak.

Miután kezembe vettem a diplomámat, több helyen is megfordultam újságíró-gyakornokként, és akkor még tele voltam hittel, eltökéltséggel: nem létezik, hogy valahol ne vethetném meg a lábam. Írni azért tudok, valahol kellhet ez a tudás, és én elsősorban írni akartam. Sokat.

Idővel, persze, ez az eltökéltség megkopott.

Nem ismertem még akkor az olyan fogalmakat, mint hogy befogadó munkahely, sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy engem be kéne fogadni.

Hidegzuhany

Hozzászoktam, hogy a közvetlen környezetem befogad, segít, alternatívákat ajánl fel. Azt hittem, mások is ilyenek lesznek. A munka világában is csak emberek vannak, nem igaz?

Aztán jött a feketeleves.

Mindenhol elmondtam, hogy nem hallok, és furcsa volt, hogy erről milyen keveset tudnak. Amilyen könnyedén rábólintottak, és tudomásul vették, hogy ilyen létezik, éppannyira nem történt semmi. Az első hidegzuhany akkor ért, mikor az első főszerkesztőmmel beszélgettem: hallássérültként szájról olvasok, ő viszont alig artikulált.

Az asztalszomszédomnak akkora rozmárbajsza volt, hogy az teljesen eltakarta a száját, így szintén semmit nem értetem abból, amit mond. Ha beszélt, bólogattam, és azon gondolkoztam, vajon megsértődne-e, ha viccesen megjegyezném, hogy fésülje ketté a bajszát. Így utólag tudom, hogy szólnom kellett volna.

Forrás:
Molnár Ancsa

Megoldhatatlan feladatok

Sajtótájékoztatóra küldtek… A mikrofonok takarták a beszélők száját, a fotós elém ugrott, takarta a kilátást, az egész horrorisztikus némafilmbe csapott át. Arra gondoltam, hogy ezt hogyan fogom megcsinálni. Megírtam végül, de végig úgy gyűrögettem a jobb kezemmel a bal csuklómat, mintha egy méretet akarnék rajta csökkenteni.

Egy másik helyen a reggeli meetingeket a szerkesztőség közepén ejtették meg, ahol mindenki szanaszéjjel ült: ki a saját helyén, ki háttal. Meghívtak rá, de nem tudtam követni semmit. Nem jutott eszébe senkinek, hogy hallássérültként ez így nem fog menni.

Egyszer forgatni mentem, és senkinek nem jutott eszébe, hogy lehet, nekem másképpen kell megoldanom majd a riportot, hogy meg is tudjam írni. Azt gondolták, hogy majd a videofelvétel alapján megírom, és adtak hozzá egy fülest, hogy le tudjam hallgatni

Kudarcok, kételyek

Igazából nem haragszom egyikükre sem, hiszen nekem sem voltak még akkor ösztönös, kiforrott módszereim interjúzásra, videoriportra és a különféle műfajokra, és valószínűleg ezek nélkül a tapasztalatok nélkül nem lennének bevált stratégiáim. Ugyanakkor ezek az élmények is sodortak el addig a döntésig, hogy nem vagyok alkalmas újságírónak, és jobb, ha új célokat tűzök ki magam elé.

A szerkesztőség mint olyan, úgy ragadt meg bennem, mint olyan emberek összessége, akik soha nem érnek rá írni egy e-mailt, hogy mi történt a reggeli meetingen, és van-e hozzáfűznivalóm. Esetleg ötletem. Esetleg miben lennék jó.

Az a kép alakult ki bennem a szakmáról, hogy ha nem bírom tartani az iramot, akkor megkérdezik tőlem:

miért mentél siketen újságírónak, és miért nem szólt senki, hogy úgysem fog menni?

Ilyenkor szerettem volna üvölteni, hogy fogják be, mert én nem az vagyok, aki csak úgy feladja, de inkább csak hallgattam. Nem akartam elfogadni, hogy lehet, hogy igazuk van.

Aztán jött a VOUS…

Tök más melóra jelentkeztem, de a VOUS szerkesztőségében kötöttem ki. Emlékszem, Eszter, a főszerkesztőnk magyarázta, hogy mi van, de nekem minden ködös volt. A múltból kiindulva nem igazán hittem, hogy ez tartós dolog lesz, bele sem akartam élni magam, de gondoltam, azért még utoljára beleadok mindent. A kihagyott lehetőségek mindig visszajárnak kísérteni…

Az első kommunikációs helyzetem a társaságban kudarcba fullad: valaki kérdezett tőlem valamit, de abban a pillanatban lemerült a hallókészülékem. Ciki volt, nem mertem még mondani.

Mikor megtudtam, hogy itt is lesznek meetingek, kicsit összeszorult a gyomrom, de Eszter az asztalom szélére ült, és megkérdezte, hogy nekem ez mennyire fog működni, és hogyan tudnak segíteni. Hirtelen szóhoz sem jutottam…

Azóta pedig csak egyre több pozitív csalódás ér:

  • Amikor valami történik, de láthatóan nem értem, mi történik, Nóri rám ír cseten, és elmagyarázza írásban.
  • Nem küldenek sajtótájékoztatóra, mert tudják, hogy az valószínűleg nehezen menne, inkább valaki más kapja meg a feladatot.
  • Interjúzhatok, és hagyják, hogy a magam módján oldjam meg.
  • Írhatok arról, hogy milyen hallássérültnek lenni, és ez azért olyan klassz, mert így ők is jobban megismernek, és minden olajozottabban megy utána.
  • Ha valaki rám akar bízni egy feladatot, de hirtelen szóban nem értem, már zongorázik is a keze a levegőben, hogy pár perc, és megy e-mailben az infó.

Egy éve vagyok itt. Nézem a szikrákat, és kicsit szipognom kell, mert minden jól alakult. Ha volt szerkesztőség, amit megálmodtam magamnak valaha, az pont ilyen volt. Könnyed, mégis minőségi, őszinte, személyes, és ahol megállnak elmagyarázni, hogy mi történik.

Ahol nem ciki megkérdezni, hogy mi történik, és meg is mondják. Ki tudom fejezni magam írásban, és a közösség részévé válok. Működik a csapatmunka, mert a többiek is alkalmazkodnak hozzám, ha kell. Nincs bennem görcs, nem kell 220%-osan teljesítenem ahhoz, hogy észrevegyenek.

Dolgozom, ez egy munka, amit szeretek csinálni. Szeretném, ha minden sorstársamnak kijutna ebből az érzésből. Mert itt senki nem kérdezi meg, hogy miért dolgozom újságíróként, ha siket vagyok.

Ajánlott cikkek