Ugyanis kicsit unom már, hogy ha kiejtem a számon, hogy nem hallok, akkor ordítani kezdesz.

A gégéd megfeszül, az állad előre mered, az orrcimpád megfeszül, és az ér kicsit kidagad a halántékodon. Ja, és kivétel nélkül megforgatod a szemed egy villanásnyira, pont úgy, hogy te elhiszed, nem veszem észre, pedig de, és még arra is jut időd előtte, hogy felsóhajts, mintha csak miattam kéne beizzítanod a hangszálaidat. Pedig nem kell.

„Köszönöm, hogy a fülem voltál!” – Süket-kompatibilis emberek nélkül a világ szegényebb lenne

Néha arra gondoltam, bárcsak lenne egy replay gomb, amivel újra tudnám játszani a pillanatokat, amikor nem értem, mi történik. Tulajdonképpen Bé és Tina volt az én automata replay gombom: ösztönösen tudták, mikor kell helyettem válaszolni vagy „szinkrontolmácsolni”.

A teljes cikket itt olvashatjátok!

Eszedbe sem jut, hogy megkérdezd, hogy hogyan kommunikálok, csak ordítasz, én pedig ilyenkor azt érzem, hogy a hátamra vetődik két tucatnyi szempár, apró, láthatatlan lézerpöttyöket rajzolva rá.

Tudod, volt idő, amikor a föld alá süllyedtem volna legszívesebben szégyenemben, és úgy éreztem magam miattad, mintha hiba lennék a rendszerben. A buta, a hülye siket, akivel ordítani kell, sőt, aki még az ordítás ellenére is bénultan áll, mereven, csüngő karokkal. Képtelen voltam megmozdítani a testem, az üzenet egyszerűen képtelen volt elindulni az agyamból a testrészeim felé, hogy mozdulj, szólalj meg, magyarázd meg, de leginkább kérd ki magadnak.

Úgy kullogtam ki a boltból ilyenkor, mint a kivert macska, akit azért vágtak ki a házból, mert beleivott az aludttejbe. A méltóságom, az a kevés, ami volt, még jobban megcsappant, szóval, így utólag, köszi, hogy egyáltalán nem járultál hozzá a személyes fejlődésemhez, ellenben közölném veled, hogy nagyon sajnállak.

Egy idő után ugyanis már nem a megszokott bénultság vett erőt rajtam, hanem a szemöldököm szaladt fel, az állam meg leesett. Főleg, hogy azután is folytattad a notórius ordibálást, miután elmagyaráztam, hogy nem nagyothallok, hanem zéró hang van, meg zéró hallás utáni beszédértés. De te csak ordítottál tovább, csak még látványosan artikulálni is kezdtél hozzá, mintha végképp elzápult volna az agyam. Komolyan szántalak, és néztelek, mint az állatkertben, és nem, nem én voltam a ketrec mögött, hanem te. Te voltál a bazári majom.

Forrás:

iStock

Talán akkor pattant el a húr, amikor a magyarázatom után is ordítottál tovább, és mindezt úgy, hogy hátat fordítottál. Próbáltam türelmes lenni, és elmagyarázni, hogy elég, ha csak felém fordulsz, de nem igazán érdekelt. Ordítva elém raktad a kávét az elviteles pohárban, hogy készen van, ennyi és ennyi lesz.

Éreztem megint, mint annyiszor, hogy mindenki engem néz, és annyira csordultig teltem megalázottsággal, hogy úgy gondoltam, túl drága nekem most ez a kávé. Tisztán és határozottan azt mondtam neked, hogy köszönöm, de mégsem kérem, nekem ez túl keserű lesz. És kifordultam a kávézóból.

Szemernyit sem érdekelt, hogy mi lesz a kávéddal, ahogyan téged sem érdekelt, hogy nekem milyen odafigyelés járna amúgy alanyi jogon.

De akkor is elvesztettem a türelmem, amikor a buszon ordítoztál velem, válogatott sértéseket vágva a fejemhez, mert nem álltam arrébb. Vörös volt az arcom a szégyentől, amikor szembesültem azzal, hogy mi történhetett, és dühös voltam rád, hogy nem gondolkodsz.

Miért nem fogtál gyanút, hogy a kétoktávos üvöltésedre nem fordulok feléd? Tényleg azt hitted, hogy direkt állok az utadba és bosszantalak? Komolyan azt hiszed, hogy nincsen jobb dolga egy embernek, mint hogy ezzel szórakozzon?

Most akkor szabad a fogyatékossággal élőkkel viccelni?! – körbejártuk a tabutémát

„Ha fogyatékossággal élő ember kerül az átlagember környezetébe, kicsit kínossá válik a helyzet. Szabad 'arról' beszélni, vagy nem? És főleg: viccelődni szabad-e? Nehéz kérdés. Erre nem tudok egyetemes érvényességű választ adni nektek. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek más sértheti az önérzetét. De valahol, azt hiszem, a fogyatékossággal való viccelődés akkor válik természetessé, ha az érintett békében van önmagával, és attól, hogy ki mondja ki a szavakat.” 

A cikk itt folytatódik.

Unom, hogy folyton bocsánatot kell kérnem, mintha egész életem egy nyomorult vezeklés lenne, ahol minden bocsánat egy ima. Miért kérjek bocsánatot olyasmiért, amiről nem tehetek? Miért kérjek bocsánatot azért, mert nem gondolkodsz, és nem szorul beléd egy csipetnyi empátia?

Inkább kérj bocsánatot te. Gondolkozz, mielőtt cselekszel. Tanulj egy kis empátiát.

És.Ne.Kiabálj. Felesleges, úgysem hallom.